Avagy: Hogyan tudj megbocsátani

Nem hiszem, hogy van olyan ember a Föld nevű bolygón, aki, vagy akit még nem bántottak meg valamilyen formában.

Legyen ez egy magánéleti-, munkahelyi- vagy bármilyen szociális kapcsolaton belüli piszkálódás.

Sokszor csak „úgy”kicsúszik a szánkon, egy buta vicc formájában, miközben észre sem vesszük, hogy ezzel a másikon kisebb vagy nagyobb sebeket ejtünk.

Ha ezt észrevesszük, és korrigáljuk egy gyors „bocsi”-val, még nem biztos, hogy a vétkünket elnézik nekünk.

Olyan esetek is akadnak, amikor minket sértenek meg, akarattal, sokszor csak azért, hogy fájjon.

Mert valami nincsen rendben közöttünk.

Mert az, aki teszi velünk, maga is sérült valamilyen atrocitás által, amit mi követtünk el vele szemben.

Ha ezt a kis piszkálódást nem tesszük helyre együtt, hamar kerülhetünk egy igazi konfliktusba, ami akár acsarkodásig, dühkitörésig is vezethet. 

Támadó állásba sorakozunk és sortűzként záporoznak oda-vissza a meggondolatlan szavak, sértünk, kritizálunk, ítélkezünk, mindezt nem csupán hangokkal, hanem mimikával és gesztusokkal is kísérjük.

Nem feltétlen lesz veszekedés azonban. Miért is?

Nagyon sok esetben az egyik fél inkább a számára vélhetően könnyebbik utat választja: megsértődik.

Duzzog. Hallgat. Puffog. Durrog.

 Magában zajlik a párbeszéd. Zakatolnak a fejben a kimondatlan szavak, „majd én megmutatom”, „mit képzel ez magáról”, „kikérem magamnak”,”buta, mint a föld”, és még sorolhatnám, hiszen végeláthatatlanok a frázisok.

Nincs egyetértés.

Nincs megbeszélés.

Nem veszünk tudomást róla.

Nem mondjuk el, mi bánt.

Most nem. Majd később, zajlik a fejben. Majd holnap. Majd elmúlik…..

Van egy rossz hírem. Magától nem fog.

A tüske csak nő bennünk, mi pedig leápoljuk, nyalogatjuk, kenegetjük, bekötözzük, leragasztjuk..


Jól megvigyázzuk. A mienk. DE van a másiknak is. Ő is óvja.
Aztán jön egy következő alkalom. Már a startvonalnál állunk.

Vigyázz! Rajt! Tűz!

És már megint záporoznak a nyilak, ide-oda, melyik lesz a befutó?

És már megint vagdalkozunk, sértünk és bántva vagyunk.

Megint elszalasztjuk, hogy tisztázzuk a dolgokat.

Helyette másik tüskét pátyolgatunk. Kaptunk és adtunk. Miért is ne? Miért, csak neki szabad? 

Megmagyarázza, én is azt teszem. Mindenki magának. Így egyszerűbb.

És aztán ebben a nagy hadviselésben lassan láthatatlan sündisznók leszünk.

Akárhogyan is, megtörténhet. Veled. Velem. Velünk.

Még ha csak egyszer is.

Pedig lehet ezt másképpen.

Ha a nyíl szíven talál, jól felsért, lehet, hogy nem kéne beletörni a sebbe.

Mi lenne, ha előtte számolnál tízig (jó, nem bánom, legyen csak három, de jó lassan) és kicsit lenyugodnál.

Ahelyett, hogy most célt keresnél a mérgező íjadnak, inkább beszélj, mi a problémád.

Beszélj az érzéseidről, mi az, ami most benned van, magadról, anélkül, hogy közben a másikra mutogatnál.

Ne legyél passzív, agresszív sem, asszertíven, jól kommunikálj, hogy ezzel ne generálj újabb alkalmat arra, hogy tovább viaskodhass a másikkal.

Kérj őszintén bocsánatot, időben, míg nem mérgesedik el a helyzet.

Beszéljétek meg, légy te az okosabb, kezdeményezd a tanácskozást.

Tudd beismerni, hogy hibáztál. Ha felnőttként tudtok kommunikálni, lesz egyetértés is. 

Adjatok esélyt egymásnak.

A megbocsátásra, a sérelem elengedésére.

Nem kell halogatni.

Időben kell cselekedni.

Ne akarjátok a tüskéket gyűjtögetni, borogatni. Nem fog magától elmúlni. Ahol szúr, bök, fáj, ott előbb-utóbb elgennyesedik.

Cselekedj! Most! Húzd ki a tüskét!

{"email":"Érvénytelen email cím","url":"Érvénytelen weboldal URL","required":"Egy kötelező mező üres"}
>