Avagy saját türelmetlenségem története.

A mai blogbejegyzésem fölöttébb személyes természetű, ettől függetlenül azt remélem, hogy számodra is lesz benne tanulni-, okulni való bőven.

Pár hete szokványosan indult egy hétfői napom, mint az általában az szokott: megtervezett tevékenységekkel, melyekkel aznap végezni szerettem volna.

A napi rutintevékenységeim után az elvégzendő feladataim listáján dolgoztam, nyugodtan haladva az időben a munkáimmal, mint ahogyan azt egyébként is szoktam.

Mivel meglehetősen korán kelek, így a délelőtti órákba még egy „fodrászkodás” is be volt ütemezve, mindez úgy, hogy ebédidőben már itthon leszek, sőt, még meg is teríthetem az asztalt, és megmelegíthetem az ebédünket is. Ez az időpont tehát nem volt lehetetlen, így hát időben oda is érkeztem.

Szeretem a kissé diszkrétebb, mégis harmonikus öltözéket, az ápolt külsőt, így el- és felkészülve ültem hát be az autómba, kicsit talán lendületesen, amilyen egyébként is vagyok. Ez igazából nem a sietségről szól nálam, inkább arról, hogy szeretek mindenhová időben érkezni, a késést nem tartom helyénvalónak, mivel a mások ideje ugyanolyan értékes, mint a sajátom. Éppen ezért nem is késtem, már öt perccel korábban ott voltam, hiszen a késlekedést csak valami kolosszális probléma okozhatja nálam.

Pszichológia, Coaching, önismeret, Add meg Uram!, türelmetlenség, fodrásznál

A fodrásznál bő másfél óra múltán végeztem, frissen mosott, rendezett frizurával éppen lendületesen indulni készültem volna, ha…

És akkor valami történt, amit már korábban is tapasztaltam, amikor túl sok időt töltöttem ugyanabban a kissé zárt, mégis nőhöz inkább illő, keresztbe tett lábas pozícióban: elzsibbadtam.

Már álltam akkor, amikor ez az érzés teljesen tudatosodott bennem, előtte csupán egy észlelés volt, amire nem is figyeltem, akkor viszont már túl késő volt: a jobb lábam bokája már nem tartott meg, így a magassarkú bokacipőmben maga alá csuklott alattam. Abban a pillanatban éreztem, hogy erre a lábamra már nem tudok érdemben felállni, mert nem fog megtartani, mivel nyilallott és a fájdalom az agyvelőmig hatolt. Állni már nem tudtam.

Szóval félreléptem rendesen, ha a szó átvitt értelmében is, bár ez nem járt semmilyen kielégüléssel, sem egy extatikus érzéssel, csupán tehetetlenséggel.

Aznap még csak „elvoltam” valahogyan, habár minden egyéb teendőmet, időpontomat le kellett mondanom.

Mivel nem tudhattam, hogy nem törött-e el, másnap sürgősségi osztályt helyeztünk kilátásba, és miután nem enyhült a fájdalom, és a duzzanat sem változott pozitív irányba, hát megszületett az elhatározás is.

Reggel a készülődésben elfáradva indultunk útnak a férjemmel, én mankókkal és gumifáslis rögzítéssel ellátva.

Mindenre felkészülve keltünk útra, legalábbis én akkor azt hittem. A sürgősségi osztályon aztán mire észbe kaptam, már egyedül maradtam, hiszen kísérő nem maradhatott velem, ha tudok járni magamtól, ha nem, kiutasították férjemet egy pillanat alatt annak rendje-módja szerint.

Órákra ott ragadtam egyedül a beteg páciensek rengetegében.

Pszichológia, Coaching, önismeret, Add meg Uram!, türelmetlenség, várakozás

Mondanom sem kell, a türelmetlenségem nagyon hamar kiütközött rajtam: nincsen nálam sem egy könyv, sem a füzetem és a tollam, még egy keresztrejtvény sem. A telefonomra nem is gondoltam.

Nem volt apróm, de még ennivalóm, vizem is alig, ráadásul odakövülve ültem a tehetetlenségtől egy kényelmesnek korántsem mondható várótermi székben. Már-már úgy éreztem, hogy lassan még a sodromból is kijövök, mivel a mankóim folyton leestek, a táskám lecsúszott, én pedig mozgásomban korlátozottan csak kínlódtam velük.

Aztán becsuktam kicsit a szemeim, és kezdtem mélyeket lélegezni. Hosszan beszívtam a levegőt, bent tartottam, majd szép lassan kifújtam, többször egymás után. Így aztán szépen megnyugodtam, visszanyertem a belső békém.

Aztán elkezdtem tudatosan odafigyelni a környezetemre:

Pszichológia, Coaching, önismeret, Add meg Uram!, türelmetlenség, tudatos figyelem

… egy fiatal nő babakocsival, benne egy kisfiú – alig pár hónapos lehet – és egy kislány lefelé görbülő szájjal, sírásra készen, felkötött bal karral, anyja halkan csitítja, hol a kisfiút, hol a kislányt… közben itatja hol az egyiket, hol a másikat, arca feszült, szemében ott ül az aggodalom, a vívódás, a félelem is talán… vajon a kislánynak is annyira fájdalmas, mint nekem? … hiszen még csak gyerek, hogyan bírja majd? …

… egy öreg néni bevérzett szemekkel, könnyezve ül, feszült testtartásban, pattanásig felhúzva, mint az íj, tűkön ül… látom a szemeiben a bizonytalanságot, megfeszülő szája sarkában a rettegést, szemeiben talán az űzött vad félelme ül…

… egy anya a tinédzser fiával, akinek a lába fáj… mankók vannak a hóna alatt, bicegve le-fel jár, ideges és türelmetlen a testtartása alapján… látom az anya tehetetlenségét, ahogyan a kezeit tördelve idegesen sóhajtozik…

… egy öreg bácsi egyedül, papucsba bújtatott lábakkal, hiszen még hideg van… talán szegényke föl sem fogja, hogy éppen hol is van… szemeiben értetlenség és fájdalom bujkál, és ott ül bennük a szomorúság… a fején jó nagy kötés, amely már jócskán átvérzett… jó nagyot eshetett talán… vajon van-e, aki otthon szeretettel és gondoskodással hazavárja? …

… egy kétségbeesett és síró kislány az édesanyjával… a lánynak véres a homloka, a haja vércsomókban van összeragadva… felvágott szárú a nadrágja, csupa seb a lábszára, még mindig vérzik… a térdén is egy nagy sérülés, alig kitisztítva, sárosan… az édesanya az óráját nézi, sietne talán a munkába… nagyon szerényen öltözöttek, talán szűkösen is élnek, a kislány ruházata legalábbis erről árulkodik… sovány anya, nyúzott, kialvatlan arccal, szemében a fájdalom ég, talán már régen…

És csak jöttek a szegény sérültek, betegek, ki lábon, ki hordágyon… én pedig nem az órámat néztem, hanem a körülöttem lévő embereket: mennyi fájdalom és mennyi sérülés is van itt: kívül-belül, míg az osztályon alig valami mozgás, csupán a megkövült, szürke, megfagyott várakozás.

A várakozás, igen.

Pszichológia, Coaching, önismeret, Add meg Uram!, türelmetlenség, várakozás

Én azt gondolom, hogy ott, akkor a várakozás volt a türelmetlenségem legnagyobb ellenszere: megtanultam várni a soromra, azt viszont nem tudhattam, hogy hol is van.

Nem csak nekem van itt problémám, ami talán mást leküldene a padlóra. Másnak még nagyobb problémája lehet, mégis csak vár, mint ahogyan én is.

És lassan sokak arcán látom már a beletörődést is.

Gyerekek és öregek, fiatalok és középkorúak, teljes a paletta. Van, akinek egy sérülés könnyebb, másoknak meg nehezebb.

Egy pillanatra megált az idő nekem ott: a váróban.

Nem sürögtem-forogtam, ahogyan szoktam. Meg sem mozdultam.

Ha beszélgetni kezdtem, akkor is leginkább csak hallgattam, odafordulón, aktívan. Nem azon gondolkoztam, hogy most mit is kellene válaszolnom a másiknak az éppen elhangzott szavakra.

Nem biztos, hogy választ várt, csupán odafordulást és meghallgatást.

Pszichológia, Coaching, önismeret, Add meg Uram!, türelmetlenség, sérülés, gipszelés

Habár a sérülésemet egy térdig érő fekvőgipsszel koronázták meg aznap, mégis kitartottam, és mialatt csak figyeltem és meghallgattam a körülöttem lévő embereket, közben kifogytam a türelmetlenségből.

Megőriztem nyugalmamat, megtaláltam belső békémet, és szépen, csendben várakoztam.

Ha téged is kínoz olykor a türelmetlenség, talán be kellene kukkantanod képzeletben a sürgősségi osztályra. Ha igyekszel önuralmat gyakorolni, és az ujjaidnak, lábaidnak megálljt parancsolsz, hogy azok ne doboljanak nagy türelmetlenséggel, észreveheted a környezetedben lévőket közben. Még a kimondatlan szavak nélkül is tanulhatsz a kommunikációról, csak nyisd ki a szemed és láss: az emberek tekintete, arcjátéka, testtartása sok-sok mindent elmond, mi járhat épp a fejükben, mit is érezhetnek éppen.

Jó kis feladat volt ez számomra a türelem gyakorlására ezen a napon, bizony.

Hogy a további napok is próbára tették-e a türelmemet? Igen, nagyon.

Most, ezzel a gondolattal búcsúzom, de megígérem neked, hogy a következő részben folytatom.

  • Üdvözlöm! Ilyen kalandnak nekem is volt részem tanulságos napkènt éltem meg azt a három és fél órát egy csendes sarokban ülve megtapasztalva a jót a rosszat. Az emberséget a türelmetlenségét, a porig alázást a kiszolgáltatottsàgot. Elszomorító de közben izgalmas megfigyelés én lehetett részem. Nem sűrűn szeretnék részt venni mert csak azzal szembesültem ide ne kerüljek sűrűn.🌞

    • Üdvözlöm, köszönöm, hogy megosztotta a gondolatait. Egy ilyen helyzet senkinek sem könnyű, viszont tanulságos lehet.
      Üdv: Zsuzsa

  • Szia Zsuzsa, Olvasva bejegyzésedet arra gondoltam, lehet ez egy türelem próba neked, ez a történés? Tehát a lecke, a türelmet tanulni belőle? 😉

    Üdv, Ildi

    • Kedves Ildi!
      A türelmetlenségem története itt még nem ért véget.. Viszont sokat tanulhat valaki a nonverbális kommunikációról, ha figyel, miközben várakozik.
      Nekem a váróterem és az emberek közelsége mégis jót tett, ha csak erre a gondolatra helyezem a középpontot.

  • {"email":"Érvénytelen email cím","url":"Érvénytelen weboldal URL","required":"Egy kötelező mező üres"}
    >