Úton önmagamhoz

Hála régi önvalómnak, aki nélkül ma nem lennék az, aki vagyok.

A gyerekkoromra visszagondolva csak szép emlékek, néhol kicsit kacagtatóak, mosolyogtatóak jutnak az eszembe.

Szerető családban nőttem fel, ahol a szeretetet nem az érdemeim alapján osztották, hanem bölcsen, önzetlenül és kitartó igyekezettel. Nem kaptam meg mindig mindent- tárgyakban mérve -, mert szüleimnek sem jutott meg mindig a gondtalan, anyagi bőségben az élet. Mégis kiegyensúlyozott, szabad gyermek voltam. Tudtam örülni, őszintén rácsodálkozva a világra. És imádtam olvasni, tanulni, nyelvekkel barátkozni.

Tudásszomj gyötört, az olvasás vágya, képes voltam éjjel, zseblámpámmal a kezemben könyveket bújni, órákon át a szépirodalomban hömpölygőn elmerülni.

Közben ittam magamba a nyelvet, a sajátomat és más anyjáét is, már tíz évesen édesapámnak, ha kellett, tudtam simán németből tolmácsa lenni. Németországi kollégái küldték a Haribo-t , akkor még nem is ismertem mi az, viszont imádtam, és mindig nagyon vártam….és megértettem miért is írják rá a zacskóra, hogy „macht Kinder froh, und Erwachsene ebenso”  Alighanem ma már ezt a mondatot mindannyian ismerjük, ahogy a  jelentését is.

Közben sportoltam, még hat éves sem voltam, már korcsolyáztam, nem sokkal később balettoztam, talajtornáztam, úsztam, táncoltam, síeltem. Mozogtam. Nem voltam nagy barátkozós, szívesen eljátszottam egyedül, a babáimmal, hol azokat öltöztettem, hol a cicámat. Vagy éppen a kutyámat.

A barátnőim oviból származtak, együtt kezdtük a sulit is. Apám csinált nekem igazi – akkor még fekete táblát , az iskolai kicsinyített mását, volt mutatópálcám, sok-sok színes krétám. Tanítósdit játszva tanár lehettem.. így tanultunk együtt. Nagyon szerettem.

Voltak így mély barátságok is a gyermeki létemben, tini koromban is, persze. Barátnőimmel hol itt, hol ott, összejöttük, valamelyiküknél vagy otthon, ezek a találkozások tele voltak kacagással, sok apró titokkal, elsuttogott vallomásokkal. És kötöttünk, horgoltunk sokat, kézimunkáztunk. Először csak a babáinknak, aztán később már saját magunknak. Szülinapoztunk, bulikat szerveztünk, táncolva-kacagva pörögve nevettünk.

Este nyolckor vége volt az iskolabálnak, ruháinkat levedlettük, visszaöltözködtünk egyenruháinkba, a csillogókat pedig jó mélyen a táskákba gyömöszöltük. Titkosan jókat nevetgettünk.

Apró kis lázadás volt, piciny rosszalkodás, nem zavartunk, nem bántottunk senkit. Aki nem élte ezt meg, a bimbózó nőiességét sem ismerhette meg.

Teltek a napok, hónapok, az évek…..

A tudás iránti vágy nem hogy csitult volna, csak erősödött bennem. Jól láttam a térben, bármit lerajzoltam, amit elém tettek simán három dimenzióban. És imádtam a matek-tanárnőmet, vele pedig a tantárgyat is. Mindent megoldottam, levezettem, megértettem.

Quod erat demonstrandum. Q.E.D. Ezt kell bizonyítani. És bizonyítottam. Mindet.

Na és a fizika, nagyon érdekelt. Azt is szerettem, tanultam, gyakoroltam.

Meg a magyar, a nyelvtan. Tankörök. Versenyek. Mindig, mindenütt ott voltam.

Tettem, mert szerettem. És csak nyertem, nyertem. Nem kényszerből. Nem kellett csinálnom. Én akartam, nem a szüleim kívánságára cselekedtem.

Így tettem meg életem első nagy lépését a jövő felé. Gépészmérnöknek jelentkeztem.   700 felvételizőből 11. lettem a pontértékeimben.

Hát, mondhatja bárki, nem egy nőies szakma. Engem nem érdekelt, ki és mit gondol ezzel kapcsolatban. Nem kényszer volt ez sem. Itt is tanultam, gyakoroltam, szívtam magamba a tudást, nem elégedtem meg fél ismeretekkel. Én mindent, de legalábbis majdnem, tudni akartam.

És az élet… Igen. Úgy hozta, hogy az egyetemen ismerjem meg férjem, akivel mai napig egy úton tudunk haladni, habár nem volt ez mindig rózsaszín, piros vagy színes, sem fényes.

Együtt léptünk be szinte még gyerekként a nagybetűs ÉLETbe, büszkén, bátran, reményekkel telve.

Mindketten tudtunk , Férfiként, Nőként, karriert építeni. Együtt, egymást segítve az úton.

Közben dédelgettük egyetlen gyermekünket. Neveltük, ahogyan azt jónak gondoltuk. Hiszem, hogy nagy vétkeket közben - tudatosan vagy akarattal- nem ejtettünk. 

Most a továbbiakban mégis inkább a magam útjáról beszélnék. Mert ez az írás rólam szól. Értem.

…. Még 30 sem voltam, két diplomával a zsebemben, igaz , a másodikat betétlapként az elsőhöz kaptam, általános gépészmérnökként autógépész mérnök is lettem, nőként egyedül az egész évfolyamban.

Itt Győr-Moson-Sopronban akkor már rengeteg autóipari cég épült, jöttek hozzánk Németországból, Ausztriából.

Nem volt gond elhelyezkedni, jó állást találni, kapkodtak értem. A német ment, mint a vízfolyás, diplomám is volt hozzá. És kitartásom, önbizalmam.

Hatalmas teherbírással rendelkeztem. Mindent elbírt a vállam, ezt fel- és elismerték. Egyszerre mindig csak egy részleggel lettem gazdagabb, amiért feleltem, mire észbe kaptam, hatot vezettem.

Közben anya, feleség, gyermek és testvér is tudtam lenni. Igyekeztem mindenütt a legjobban megfelelni.

Nem nevezném maximalizmusnak, sem megfelelési kényszernek. Egészségesen kordában tudtam ezeket tartani.

Inkább úgy jellemezném magam, hogy egy olyan szivacs vagyok, ami soha nem tud megtelni. Mindent magába fogad az agyam, raktároz és tárol.

Munkahelyemen minden terméket személyesen megismertem, nem csak hallomásból. A termelésben megtett útjukat is követtem, lépésről lépésre. Azt is tudtam, mit, hol és milyen munkafázisban találok. Nem sajnáltam az időt, hogy minden reggel egy körutat vegyek, hogy ezekre az ismeretekre szert tegyek. Pedig nem kicsi cég volt, ugyan nem is nagy, 350 alkalmazottal üzemelt…..

…… Mert felelős voltam a logisztikáért, gyártástervezésért, az összes létező raktárért, kiszállításért, beszerzésért, értékesítésért. Kapcsolatot tartottam minden beszállítóval és minden vevővel.

Mindig tudtam csípőből válaszolni, mit, mikor, hogyan tudok a célállomásra eljuttatni.

Sokszor mosolyogva gondolok ezekre az időkre vissza: ha valaki valamit nem talált, csak azt mondták:

Menj és kérdezd meg a Komputertől, majd ő tudni fogja. És én tényleg tudtam. 

Közben németül beszéltem és németül aludtam.

Voltak nehezebb időszakok, rossz idők, jobb napok. Számos üzemvezető váltás. A tíznél abbahagytam a számtant. Megannyi próbaidő, aminek meg kellett felelni.

Közben éjjel-nappal ügyeletben voltam, csörögtem, pörögtem folyamatosan. Közben lenyomtam napi 10-12 órát egyhuzamban, zsinórban. Még a szabadnapokon is mindig elérhető voltam.

És használták is nagy lelki nyugalommal.

Csupán csak egyetlen egy dologgal nem számoltam.

Hogy nem kőből vagyok, nem vasból, sem gránitból. Hogy nem vagyok sem kikezdhetetlen, sem sérthetetlen, sem halhatatlan. Mert én is csak testben élek, abban meg a lelkem lakik.

És a test meg tud betegedni. Ahoyan a lélek is.

Beosztásomnál fogva kosztümökben, klasszikusan öltözködtem, viszont mégiscsak nő voltam. Ha csak tehettem szoknya volt rajtam, elegáns körömcipővel. NŐ maradtam a férfirengetegben.

Aztán valami megjelent a bokámon. Csak néztem, mi lehet? Közben pedig szép lassan növekedni kezdett. Voltam orvosnál, csípés vagy valamilyen betokosodott idegen anyag.. talán szalmaszál. Majd szépen ki fog fakadni, türelem, elmúlik. Ez volt a diagnózis.

Nem fakadt ki, Ő csak rügyezett rajtam tovább, egyre nagyobbra. A harisnyában megbúvó lábamon is átütött már.

Engem zavart…. Áá, csak egy kis esztétikai, szépséghiba. Ez volt a következő diagnózis.

Engem továbbra is zavart.

A sportorvosom, aki egyben persze sebész is, kezelt már több sporttörés kapcsán, egyik munkanapom után, az urológián (???) , ott volt üres műtő, este 7 után leszedte. Megtörtént.

Nem csípés volt. Sem betokosodott szalmaszál. Nem tudott kifakadni. Mert Ő egy rejtőzködő bőrrákként látogatott meg. Nem barátságból, utolsó stádiumban. Nos, a lelet ugyan pozitív volt, ezeket viszont nem pozitív gondolatok kísérték. Hiszen az ellentétek vonzzák egymást, ugye?

Hogy hogyan fogadtam? Lehet, most ezt kérdezed.

Némán. Döbbenettel. Hang nem hagyta el a számat. Még csak fel sem szisszentem. Nem sírtam, nem zokogtam. DE a döbbenet kínjai beleégtek az arcomba ki nem sírt könnyeimmel együtt, belefagytak mosolyomba.

Történt ez egy olyan időszakban, amikor megint üzemvezetőt cseréltük a cégnél.

Hajtottam magam bele a munkába, tovább, semmin sem gondolkodva. Megfagyott lélekkel, nemtelen szürke testben, szürke szívvel, feketén gyászba borulva.

A váltás ideje, szelei fújtak a cégnél.

 És az új seprű jól söpör. Más mentalitás, friss hús, új vér, változó emberek a cégnél. Közben pedig menekülők egy számukra süllyedő hajóról. Miközben én 57 kilóról 42-re fogytam, hetente 3 alkalommal injekcióztam magam. Legyengültem. Elfáradtam.

És én akkor nem tudtam munkahely váltásban gondolkodni. Esélyem sem volt az akkori állapotomban, a diagnózissal a kartonomban. Hogy tárt karokkal bárhol, akárhol, bármire alkalmaznak.

Sehol sem kellettem. Senkinek sem kellettem. Senki sem alkalmazott volna.

Egyetlen lehetséges út állt előttem: kitartottam. Végül közös megegyezéssel elváltunk egymástól, keserű, könnymentes szürke búcsúszóval. Bekaszáltam rosszízű jutalmamat. Hét havi béremet kaptam útravalónak.

És még mindig maradt leheletnyi erő bennem. Nem alkalmaznak. Nem kellek. Valami jónak is jönnie kellett.

És megjött az ördög angyalruhát öltve. Kedves gyerekkori barátnőm örökké vállalkozó férje képében.

Érezte a súlyos pénz szagát. Én pedig dolgozni akartam. Megkeresett, mint „echte” németet, csináljunk üzletet. KFT. Igen, ez kell nekem!! Így már dolgozhatok. 2,5 millió forintot tettem a cégbe.

Ügyvezető lettem. És tényleg dolgoztam. Olyan szerződéseket kötöttem, amikre büszke lehettem.

És megint benne voltam a sűrűben. Csak a pénz kerestem. HOL VAN??? 

Kedves társam, amit ma betettem, másnap az utolsó fillérig kivette. Tartozásai voltak. Hát az én pénzemből kiegyenlítette. Az egészet beborítottam. Csődöt jelentettem.

És már nem volt állásom, pénzem, és életem sem.

Csak a körülöttem befagyott világ, a vádló családi tekintetek, a vétek, amit elkövettem.

Pedig én csak megbíztam azokban, akiket a legjobban szerettem. Ez volt a bűnöm, amiért véreznem kellett... és elvéreztem.

Dühöngtem, dühöngtek, vádoltam, vádoltak, bántottam, bántottak, tűrtem és tűrtek. Adtam és kaptam, társas magányomban nemtelen maradtam.

Mert nem tudtam már élni, de halni sem akartam.

Éltem hát szürke testben, szürke szívvel, szürke lelkemmel, szürke szeretettel, szürke szeretetben, meghalt szerelemmel.

Eldobtam mindenkit magamtól, mert engem is dobtak. Magamnak sem kegyelmeztem, önmagam is kukászsákba raktam.

Mert nem tudtam élni, de halni sem tudtam.

És szürke szelek fújtak, szürke gondolatokat, feketébe hajlókat hozva.

Dideregtem a rekkenő hőségben, dermedten, forrón, megfagyottan.

Néztem ki fejemből, semmit sem látva, csak a szürke, ólomnehéz reménytelenséggel vontam be szemhéjaim erőtlenül, bátran.

Mert nem tudtam már élni, de halni sem akartam.

Nos. Igen. IGEN.

Depresszió, a keményebb fajtából, annak is mindennemű sallangjával.

Ebben éltem, ha nem is tudtam, de meghalni sem akartam, valahogy már tudtam.

Színeim sem voltak sokáig. Gondolataim, értelmesek, építőek is csak néha.

Nehezen ébredtem, tápászkodva, nem is értve semmit. Hát akkor valahogyan mégis belehaltam.

És erre volt szükségem. Ahhoz, hogy a régi énemet magam mögött hagyjam.

Előbb kötni kezdtem, színes fonalakból. Kezem által új ruhákkal színesedtem. Minden egyes mozdulattal, amit a kötésbe beletettem, kötöttem meg újra magamat, a régit elengedve.

Lassan színesedni kezdtem, haloványan kedve. Gondolatok jöttek, ébredeztem régi testemben új reménnyel telve.

És már tudtam mi hiányzik: a Családom, aki egykor a mindenem volt, akik és akiket elhanyagolt a rám szakadó, szürkén hömpölygő égbolt.

Visszakaptam őket, régi testben, új életben.

Új gondolatokat kaptam, más is hiányzik: hogy ki vagyok én? Ezt szerettem volna tudni.

Ez egy nagy löket volt, elindulni, keskeny ösvényemen lassan, biztosan haladni. Addig keresgéltem, amíg rá nem jöttem: MOST nem a munka az első, hanem önmagam felfedezése, megkeresése, megismerése. És én mertem tenni, cselekedni érte.

Útra léptem, ami kísért, az a sok-sok tapasztalat, felismerés, szembesülés régi önvalómmal. Mertem velük szembenézni, és ha kellett, nem csak szembesülni, hanem szembe is menni.

Rengeteget tanultam, gyakoroltam, próbálgattam frissen nőtt szárnyaim. Nem szabtam határokat.

Csak tanultam tovább, mindig újat, mást , majd gyakoroltam újra. Aztán jött egy újabb nézőpont,  újabb kihívás, és mentem bátran tovább, tovább. Tanfolyamról tanfolyamra. Kihívásra kihívás.

És kaptam erőt. Energiát. Kitartást. Önismeretet. Önbecsülést. Magabiztosságot. Önbizalmat.  Derűt. És adni tudtam megbocsátást, türelmet, gondoskodást, odafordulást, meghallgatást, empátiát,és legfőképpen HÁLÁT.

És amit adtam, azt kaptam is. Amit pedig kaptam, adtam tovább.

És hogy mit szeretnék? AKAROK?

Nem mást, csak azt, hogy ezen az úton, amely most már jó szélesre duzzadt és szilárdan áll alattam, felemelt fejjel tudjak megmaradni és tovább haladni.

Csak azt, hogy az általam szerzett tapasztalatokkal, ismereteimmel, iskoláim által megtanult rengeteg technikával, praktikával, gyakorlatok tömkelegével másoknak is átadhassam azt, hogy nincsen lehetetlen.

Ami kell, az megvan vagy megszerezhető az úton. Hidd el, én tudom. Amit elvesztettem, újra megkerestem. Kitartás kell, elszántság, van, hogy küzdelem.

Szabad félni és a szenvedés sem mindig elkerülhető. Mindenből lehet, sőt kell is tanulni.

Meg kell tanulnod neked is élni azzal a gondolattal, hogy van egy Alfa és van egy Omega. És közöttük van maga az ÉLET.

És higgy nekem, nem mindegy, hogy az hogyan telik el: megtalálva önvalódat, tudatosan éled azt, vagy egyszerűen hagyod életed magad mellett elvonulni, ujjaid között rózsafüzérként pergetve ki napjaidat.

Én ezen az Én Utamon önmagamra leltem, és úgy fekszem le minden áldott nap, hogy hálás vagyok, mert megint tanultam valamit, mindig, veled, vagy mással, akár egyedül. Valami új mindig van, minden röpke pillanatban. Csak meg kell tanulni ezeket megragadni. Mert minden mozzanat lehet egy új lehetőség, amit nem kell csak úgy elengedni, előbb megvizsgálom azt.

És úgy kelek fel reggelente, hogy hálát adok újra és újra, majd ráállok az útra, ami mindig elvezet engem valahova, egy következő építő pillanatba.

Heuréka!

>