Sokan úgy nőttünk fel, hogy nagyon korán megtanultuk: a kapcsolatok törékenyek.
Egy rosszul megválasztott mondat, egy túl éles hang, egy kellemetlen igazság könnyen megbillentheti őket.
És mivel fontos volt, hogy ezek a kapcsolatok megmaradjanak, kialakult bennünk valamilyen válasz.

Volt, aki megtanulta, hogy inkább kimondja gyorsan, mielőtt még túl nagyra nőne benne a feszültség.
És volt, aki azt, hogy jobb nem bolygatni, mert a béke többet ér, mint az igazság pillanatnyi megélése.

Ezek a válaszok nem véletlenek.
És nem is rosszindulatból születnek.
Csak idővel könnyen összekeverednek olyan szavakkal, mint a „kedvesség” vagy az „őszinteség” – pedig valójában egyik sem az.

Amikor az elkerülés kedvességnek tűnik

Az elkerülő magatartás sokszor kívülről nagyon szimpatikus.
Nem konfrontálódik. Figyel. Alkalmazkodik.

Ő az, aki megérti a másikat, aki nem akar feszültséget, aki képes háttérbe lépni „a kapcsolat érdekében”.

Csakhogy belül gyakran egészen más zajlik.

Egy hölgy mesélte egyszer nekem, hogy minden alkalommal, amikor a párja késve ért haza, ő mosolyogva fogadta.
Nem akart számonkérő lenni. Nem akart „nyűgös”- nek tűnni.
Csakhogy egy idő után azt vette észre, hogy már nem is várja igazán a férjét.
A mosolya mögött ott volt a csalódás, a lemondás, és egy csendes belső mondati is „Úgysem számítok igazán.”

Az elkerülés ilyenkor nem kedvesség. Hanem önmagunk lassú háttérbe tolása.

Nem azért hallgatunk, mert minden a legnagyobb rendben van.
Hanem mert nem érezzük biztonságosnak kimondani azt, hogy valami nagyon nincs rendben.

Amikor az önérvényesítés agressziónak hat

Az önérvényesítők gyakran egészen máshonnan nézik a világot.
Ők azt tanulták meg, hogy a kimondatlan dolgok megmérgeznek.
Hogy a határokat meg kell húzniuk.
Hogy az egyenes beszéd tisztább, mint a kerülgetés.

És sokszor igazuk is van.

A gond csupán ott kezdődik, amikor a kimondás mögött nincs elég belső tisztaság.
Amikor a mondat nemcsak információt hordoz, hanem feszültséget is.

Egy férfi például arról beszélt, hogy bizony ő aztán mindig kimondja, amit gondol.
„Én nem szoktam kertelni” – mondta.
Csak éppen azt nem értette, miért zárkóznak el tőle egyre többen, miért lesznek védekezőek vele szemben a beszélgetésekben.

Amikor elkezdtük visszanézni a helyzeteket, kiderült, hogy a mondatai mögött gyakran ott volt a felgyűlt indulat. És ő tényleg nem is hazudott.
Csak nem volt ideje lelassítani ahhoz, hogy a szavai valóban kapcsolódni tudjanak.

Az önérvényesítés ilyenkor nem agresszió szándékából történik.
De a hatása mégis az lehet.

A két véglet ugyanarra mutat

Az elkerülő és az önérvényesítő látszólag ellentétei egymásnak.
Az egyik hallgat, a másik beszél.
Az egyik visszahúzódik, a másik előrelép.

De mélyebben nézve ugyanazt szeretnék: biztonságot a kapcsolataikban.

Az elkerülő attól fél, hogy a kimondás eltávolítja őt majd a másiktól.
Az önérvényesítő pedig attól, hogy a hallgatása eltünteti őt a kapcsolataiból.

És miközben mindketten jót akarnak, könnyen elveszítik azt a finom egyensúlyt, ahol egyszerre lehetnek őszinték és kapcsolódóak.

A valódi önérvényesítés csendesebb

A valódi önérvényesítés nem hangoskodó.
Nem sürget. Nem bizonygat.

A valódi önérvényesítés ott kezdődik, hogy tisztában vagyok azzal, mi történik bennem, mielőtt megszólalok.
Hogy nem a másikat akarom helyretenni, hanem magamat szeretném komolyan venni.

És a valódi kapcsolódás sem azt jelenti, hogy mindent lenyelek.
Hanem azt, hogy nem tűnök el saját magam elől akkor sem, amikor nehéz megszólalnom.

Ez az a pont, ahol az elkerülés és az önérvényesítés már nem egymás ellentétei.
Hanem két irányjelző, amelyek ugyanarra mutatnak: arra a belső biztonságra, amelyből meg lehet szólalni – és hallgatni is lehet, anélkül hogy elveszítenénk közben önmagunkat.

Egy csendes felismerés

Talán most, olvasás közben, egyszerre ismertél magadra több helyzetben is.
Volt talán olyan, ahol inkább hallgattál.
És volt, ahol túl gyorsan reagáltál.

Ez nem ellentmondás. Hanem annak a jele, hogy különböző helyzetekben különböző módon próbálod megvédeni önmagadat.

Nem az a kérdés, hogy melyik a „jobb”. Hanem az, hogy észre tudod-e venni, mikor melyik működik – és mikor nem.

Mert a kapcsolatok nem attól maradnak élők, hogy mindig jól reagálunk.
Hanem attól, hogy képesek vagyunk tanulni abból, ami bennünk történik közben.

És ez már önmagában is érték.

Amikor már nem elég csak érteni

Van egy pillanat, amikor a felismerések már nem hoznak számunkra igazi megkönnyebbülést.
Amikor pontosan látod, mikor hallgatsz el.
És azt is, mikor beszélsz túl gyorsan, túl élesen, túl feszülten, túl arrogánsan.

És mégis, amikor ott állsz egy újabb nehéz beszélgetés előtt, a tested ugyanúgy megfeszül, a szíved ugyanúgy gyorsabban ver, és a régi mondatok ugyanúgy készenlétben állnak.

Ez nem azért van, mert „nem értetted meg eléggé”.
Hanem mert ezeket a helyzeteket nem lehet pusztán gondolkodással átírni.

Az elkerülés és a túl erős önérvényesítés nem elvi kérdés.
Hanem tapasztalat. Idegrendszeri mintázat. Kapcsolati tanulás.

És ez csak gyakorlatban, valódi helyzeteken keresztül kezd el megváltozni.

Ezért hoztam létre a Mondd ki úgy, hogy nem rombolj 4 hetes, egyéni online coaching folyamatot.

Nem azért, hogy „szebben beszélj”.
Hanem hogy legyen egy megtartott tér, ahol megtanulhatod:

• mikor hallgatsz el akkor is, amikor már szólni kellene
• és mikor beszélsz úgy, hogy közben elveszíted a kapcsolódást a másikkal

Ez a folyamat nem tanácsokat ad.
Hanem segít megtalálni azt a belső pontot, ahonnan egyszerre tudsz őszinte és kapcsolódó lenni.

Ha most, az olvasás végén azt érzed, hogy ezek a helyzetek túlságosan is ismerősek, akkor valószínűleg nem véletlenül találkoztál ezzel az írással.

👉 A programról részletesen itt olvashatsz, és itt tudsz jelentkezni:
[Mondd ki úgy, hogy nem rombolj – egyéni coaching]

Nem kell tökéletesen csinálnod. Nem kell mindent előre tudnod.

Elég, ha nem akarod tovább egyedül vinni azt, amit kapcsolódásban lenne érdemes megtanulni.