Nem is olyan régen arra kértelek, hogy mondd el, miben akadtál el mostanában. Azt hittem, rövid válaszokat kapok, néhány mondatot, amit majd továbbgondolok, és inspirációt ad a következő tanfolyamhoz.

De amit kaptam, az sokkal több volt. Nem kérdőív lett belőle, hanem vallomások gyűjteménye.

Történeteké, amiket nem lehet statisztikába rendezni. Olyan mondatoké, amik mögött ott dobog az élet, a veszteség, a remény, és valami egészen mély emberi vágy: hogy valaki meghallja őket.

Olvastam minden sort, csendben, lassan, újra és újra .Volt, hogy el kellett tennem, mert nagyon megérintett. Volt, hogy egy-egy mondat után percekig csak ültem, és nem tudtam mást tenni, mint lélegezni. Mert ezek a válaszok nem tanácsot kértek — figyelmet. És most, ebben a bejegyzésben, ezt a figyelmet szeretném visszaadni neked.

Sokan írták ezt vagy hasonlót: „az egy helyben toporgás, nem tudok dönteni, hogy merjek-e váltani, vagy maradjak a jól megszokott, de egyre nehezebb helyzetben.”

Mennyire ismerős ez az állapot. Amikor már minden porcikád tudja, hogy mozdulni kellene, de valahol belül még nem érett meg az idő. A döntés nem mindig ott születik, ahol kimondjuk — gyakran ott, ahol először kimondjuk magunknak: „már nem akarok többé így maradni.”

A változás mindig lassan érkezik. Előbb csak zavarni kezd valami. Aztán feszíteni. Aztán egyszer csak nem lehet nem észrevenni. És onnantól már nincs visszaút.

Másvalaki így írta: „Legyőzni a nem vagyok elég jó érzést.”

Talán ez az egyik leggyakoribb mondat, amit nők kimondanak magukban nap mint nap. Nem feltétlenül hangosan, csak belül: „nem csináltam jól”, „nem vagyok elég ügyes”, „nem vagyok elég érdekes”, „nem vagyok elég”.

Pedig az elégség soha nem teljesítmény kérdése, hanem elfogadásé. Nem akkor leszel elég, amikor mások visszaigazolják, hanem amikor te elhiszed, hogy már most is az vagy — a hiányosságaiddal, a bizonytalanságaiddal együtt. Az „elég vagyok” nem cél, hanem állapot, amit újra és újra meg kell tanulnunk ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz.

Volt, aki ezt írta: „Mikor leszek én magamnak a legfontosabb?”

Ez a mondat nem önzés. Ez a felnőtté válás egyik legnehezebb kérdése. Mert sokan úgy nőttünk fel, hogy mások szükséglete volt az első. Mások békéje, mások elvárása, mások öröme. És közben lassan elfelejtettük, hogy mi is ott vagyunk valahol a sor végén, várva, hogy egyszer ránk is sor kerüljön. Amikor végre kimondod, hogy „én is fontos vagyok”, az nem másokat bánt, hanem téged gyógyít.

Aztán jött ez a mondat:

„Visszasírom az internet nélküli gyerekkoromat, az akkori lassabb, élhetőbb, emberibb világot.”

Mennyire mély ez az érzés. Nem feltétlenül csak a technológia ellen szól, hanem a tempó ellen, amit elvesztettünk. Régen volt időnk ránézni egymásra. Volt időnk levelet írni, és kivárni a választ. Volt időnk sétálni, beszélgetni, hallgatni.

Ma minden gyors, zajos, színes és szűk. De a lelkünk nem fejlődött a képernyők sebességével. Aki le akar lassulni, nem maradi — csak egészségesen szeretne élni. És aki visszasírja a múlt csendjét, valójában a kapcsolódás hiányát gyászolja.

Egy másik válasz így szólt: „Menekülök, ha nem érzem jól magam egy helyzetben. De szeretnék beleállni az erőmbe.”

A menekülés nem mindig gyávaság. Sokszor ösztön. A test és a lélek jelzése, hogy most elég volt, most már nem bírom tovább. Az erő nem a maradásban van, hanem abban, amikor egyszer megállsz, és nem futsz többé sem mások, sem önmagad elől. Amikor azt mondod: „most már maradok — de mostantól másképp.”

Olvastam ezt is: „Régen erős nő voltam, de most elfáradtam.”

És mennyire érthető ez a fáradtság. Az erős nők is elfáradnak, csak nem merik kimondani. Pedig a pihenés nem gyengeség. A pihenés annak a jele, hogy éppen elég sokat cipeltél. És az igazi erő nem abban rejlik, hogy tovább bírod, hanem abban, hogy egyszer csak leteszed a terheket.

Valaki azt írta: „Nem hiszem el, hogy csak úgy szerethető vagyok.”

És hányszor hallottam már ezt a mondatot coachingban, csoportban, levelekben. Mintha a szeretet valami jutalom lenne, amit ki kell érdemelni. Pedig a szerethetőség nem cselekedethez kötött, hanem létezéshez. Nem kell bizonyítani. Nem kell megfelelni. Csak el kell hinni, hogy aki vagy, az már most is éppen elég.

És jött még egy mondat, ami megállított: „53 éves vagyok, már nem akarom, hogy bántsanak. Csak élni szeretnék, csendben, egyszerűen.”

Milyen kevésnek tűnik, és mégis milyen hatalmas vágy. A béke nem luxuscikk. Nem kiváltság, nem jutalom, hanem alapvető emberi szükséglet. Nem kell mindig tovább fejlődni, megoldani, túllépni — néha csak élni kell. Csendben, lélegezve, abban a tudatban, hogy most éppen ennyi is elég.

És végül: „Egyedül nevelem a lányomat, félek, hogy elsüllyedek.”

A félelem nem a gyengeség jele. Sokszor pont a szereteté. Félni azt jelenti, hogy fontos a másik számunkra. Hogy nem mindegy, mi lesz majd honap. Hogy van, amiért még mindig küzdesz. A félelem nem ellenség, csak jelzi: túl sokáig voltál egyedül benne.

Ahogy olvastam ezeket, egyre tisztábban láttam, hogy bármilyen különbözőek is vagyunk, ugyanazt a mondatot keressük mindannyian:

„Hol van most a helyem a világban?” Lehet, hogy nem tudod pontosan, mit szeretnél, de érzed, mi az, ami már nem fér bele. És ez már önmagában változás. Nem kell mindig tudni a választ. Néha elég, ha felismered a kérdést.

Esti gyakorlat

Ma ne próbálj megoldani semmit. Csak ülj le egy csendes sarokba, vegyél elő egy lapot, és írd le három mondatban:

– Mi az, amit ma végre kimondtál, akár csak magadnak.

– Mi az, amit szeretnél megtartani ebből a napból.

– És mi az, amit holnaptól kicsit másképp szeretnél engedni történni.

Nem kell szépnek lennie. Nem kell értelmet keresned benne. Csak engedd, hogy leíródjon, ami eddig bent maradt. A változás mindig ott kezdődik, ahol a csendnek teret adunk.

Ha ezek a gondolatok benned is megszólaltak, és szeretnéd kimondani, ami most benned van, bátran írj nekem — minden levélre személyesen válaszolok. 

Néha elég egy beszélgetés, hogy letisztuljon, ami benned kavarog. Ha úgy érzed, most jólesne beszélgetni valakivel, aki figyel rád, foglalhatsz egy rövid, ingyenes beszélgetést is velem. 

Ez a beszélgetés semmire sem kötelez, nem folytatódik programmal, nem jár elvárással —egyszerűen csak egy nyugodt, biztonságos tér, ahol meghallgatlak, és együtt megnézzük, hol lehet benned az a pont, ahonnan újra elindulhatsz.

Írhatsz nekem ide: zsuzsa@pszichologiaescoaching.hu

Vagy foglalhatsz időpontot itt: https://app.minup.io/book/molnar-zsuzsa