És amikor a depresszió kerekedik felül…

Hogy mi is a depresszió, annak a hosszas megfogalmazásába, magyarázatába elemzésébe most nem kívánok belekezdeni. hogy később meg fogom-e tenni? Igen. Valószínűleg. A saját nézőpontomból. Biztosan.

Most viszont másképpen indulunk neki. Igen. Te és én, veled..

Ha érdekel az én megfogalmazásom.

Ha egy színnel kellene jellemeznem, nem tudnék egyet, pontosat kiválasztani.

A fekete és a fehér keverékével jellemezném. A szürke összes árnyalatával, árnyoldalával.

Sötét, borús az ég, a felhők örvénylenek, szürkén, néha megállva, vagy lelassulva , és a szürke minden árnyalatával vannak megrajzolva.

A felhők hol esőt hoznak, hol szitálót, hol szakadót, szelet borzolva.

Vihar van. A villámlásokat mennydörgés kíséri, de ezeknek sem a fényesség a jellemzője. Fekete villám hasít az égbe, robajjal kísérve, az is csak fakószürke.

Az ég soha sem tiszta, a napfogyatkozás szürkéje süt le a kormos-deres horizontra.

Eső után a szivárványod is számtalan szürke árnyalatú, piszkos mintázatú kanyarokba fordul.

Íveiben a vörös sötéten szigorú, a narancssárga világosabban szürke-szomorú, a sárga fénytelen, a sárgászöld sem idézi a természetet. A zöld elenyész a végtelen szürkeségben, a kékeszöld elpusztul a messzeségben. A kék a viharosan háborgó tengert idézi, a lila pedig meghal a feketében.

Mert nem látod, nem akarod, nem érzékeled a szivárványod, nem éled meg sem a szépségét, sem a csodát…

Mert a csodák benned mélyen elrejtve lapulnak, nem emlékszel, hogy voltak. Nem keresed elő őket, pusztulva benned rejtve maradnak.

Napjaid is ebben az időtlen színtelen szürkeségben, homályban éled, köd üli meg a lelked, sűrű homályban húzódik a tested.

A hullámzó, néha tajtékzó tengeren egy bárkában éled meg az életed. A hullám néha megnő, felcsap, majd elül, de előtte beborítja csónakodat. Nincs vödör nálad, ha lenne, sem érdekelne, hogy segítségével kimerd a nehéz víztömeget belőle. Jól megvan ott melletted.

A napok folynak ki ujjaid között szürkén hömpölyögve, hol nyugtalanul, hol érdektelenül.

Éjszínű sötétségben, fénytelen nappalokban éled az életed, mindegyik szomorú, hol reményvesztett, elhagyatott, örömtelen élet. Ólomnehéz, szürke könnyek kísérik ébredésed.

Érdektelen….napi tevékenységek amiket egykor örömmel végeztél, most nem érdekelnek.

Rossz passz? Hangulati mélypont? Pocsék kedv? Már régen nem az.

Depresszió.

Ha most ezt olvasod, és a sorokban magadra ismersz, már tettél egy aprócska lépést, hogy kikászálódj ebből a magába szívó szűk járatból.

Minden alagútnak egyszer vége lesz végre! Egyik rövidebb, másik hosszabb.

Van kiút a sötétségből, mert egyszer csak kijutsz, és neked is aranylón- narancssárgán felkel majd a Nap.

Ha teszel érte. Indítson el ez az írás ezen az úton. Most még csak pici ösvény, minden pillanattal viszot egyre szélesebb lesz.

Megpróbálhatod egyedül, a családoddal, kérhetsz külső segítséget. A lényeg, hogy ha a hajadnál fogva, megragadva, húzva, tépve, de valahogy állj rá, ha inogva is, az ösvényre. Lehet, hogy csak négykézlábra telik az erődből, akkor is tedd meg. Legalább már elindultál. Tettél. Cselekedtél érte.

Ne szégyelld magad érte. Az a kudarc, ha semmit sem teszel, nem harcolsz, nem szenvedsz meg érte.

Mit tehetsz? Ne halogass, ha teszel bármit, valamit, akármit, ha odafordulsz egy segítő társhoz: nem marad el a jutalom érzése.

Lépések. Lépésről-lépésre. Csak  így tudsz kijutni a most még gigászi hosszúnak tűnő alagútból a fényre.

Mert a végén csodaszép napfelkelte és napsütés vár, szivárvány és a színek….és elapadnak a könnyek.

Felébredsz a fásultságból, színekbe borul körülötted a nagybetűs ÉLET:

CSAK….

Merj és kérj segítséget!

{"email":"Érvénytelen email cím","url":"Érvénytelen weboldal URL","required":"Egy kötelező mező üres"}
>