Szombat reggel fagyott. A fű deres volt, a levegő pedig egészen másként csípett, mint eddig. A nap még csak próbálkozott áttörni a szürke, ködös ég alján, de inkább csak sejtette magát, mintsem megmutatta volna.

Valahogy az egész reggelnek volt egy sajátos, csendes súlya. Az a fajta, amikor az ember nem csak az időjárásban érzi a változást, hanem magában is. Megborzongtam..

Ahogy az őszi levegő megérkezik, valami bennünk is lassan áthangolódik. A nyár lendülete mögött ott van az ősz mélyebb ritmusa: a befelé fordulás, a számvetés ideje. 

Már nem rohanunk úgy, mint augusztusban. Inkább megállunk egy pillanatra… és ha őszinték vagyunk, elkezdjük számolni, mennyi is van még hátra az évből.

Hány terv, vágy, elhalasztott döntés maradt függőben.

Ilyenkor különösen élesen rajzolódik ki az idő múlása. Az emberben felébred egy csendes kérdés: Hová lett ez az év? Mikor telt el ennyi idő?

És ezzel együtt gyakran megérkezik egy másik felismerés is: sokszor nem a „nagy dolgok” vitték el az időt… hanem azok a kis, alig észrevehető pillanatok, amelyek nap nap után lassan kicsúsztatták a kezünkből.

Az idő legtöbbször nem látványos döntéseknél csúszik ki a kezünkből, hanem csendesen, észrevétlenül. 

Apró mintázatokban, reflexekben, megszokott reakciókban. Nincsenek nagy harangzúgások, csak a nap végén egy halk, ismerős sóhaj: „Elment ez a nap is… de mire?”

Vannak bizonyos időcsapdák, amelyek különösen alattomosak. Nem azért, mert ne lehetne felismerni őket, hanem azért, mert annyira beépültek a hétköznapokba, hogy szinte láthatatlanná váltak.

Az egyik ilyen csapda, amikor az ember automatikusan mások sürgetéseire reagál. Egy üzenet, egy e-mail, egy apró kérés – és már félre is tette, amit éppen csinált. Néha észre sem veszi, milyen sokszor szakítja meg magát nap közben.

A nap végére pedig ott a furcsa érzés: mintha egész nap dolgozott volna, mégsem a saját dolgai haladtak előre, hanem mindenki másé.

A másik csapda a szétaprózott figyelem. A világ ma úgy van felépítve, hogy folyamatosan széttördeli a koncentrációt. Egy gyors pillantás a közösségi médiára, egy „csak most” megnyitott új ablak, egy közbeékelődő kis feladat – és máris elillant a mély fókusz.

Ilyenkor nem is tűnik vészesnek, csak apróságnak… mégis ezekből az apróságokból állnak össze a napok, amik után este nem marad más, csak a kimerült üresség és a kérdés: „De mit is csináltam ma igazán?”

Van olyan csapda is, amikor valaki észrevétlenül mások életének rendezőjévé válik. Intéz, szervez, segít, elrendez… miközben a saját fontos dolgai újra és újra „majd holnapra” tolódnak.

Sokszor nem önfeladás ez, inkább egy mélyebb mintázat: megfelelés, szeretetvágy, megmentő szerep. Csakhogy közben az idő telik – és lassan mások történeteiben telik el a saját életünk ideje.

És ott van a csendes, de nagyon hatásos halogatás csapdája. Amikor belül megszólal az a kis hang: „Most még nem alkalmas… majd ha nyugodtabb lesz minden.”

De az a „nyugodtabb” pillanat ritkán jön el magától. Így a fontos dolgok gyakran hetekig, hónapokig, néha évekig várólistán maradnak, miközben az apró, sürgős ügyek újra és újra elsőbbséget kapnak.

Az idő különös dolog. Láthatatlan, megfoghatatlan, mégis minden napunk legszilárdabb kerete. 

Mindenkinek pontosan ugyanannyit ad: huszonnégy órát. Huszonnégy órát, hatszor hatvan percet, és minden egyes percben hatvan másodpercet. Ugyanennyi jut mindenkinek — sem több, sem kevesebb.

A különbség nem abban van, hogy mennyi időnk van… hanem abban, hogyan élünk vele.

Hány percet sodortak el ma a láthatatlan időcsapdák? 

Hány órát engedtünk át mások sürgetéseinek, szétszórt figyelemnek, halogatott döntéseknek?

És vajon mennyit tudnánk visszanyerni, ha legalább egyetlen ponton tudatosan megállnánk, és másként döntenénk?

Az ősz pont erről szól. A befelé fordulásról, a számvetésről. Azokról a csendes, belső kérdésekről, amelyek nem sürgetnek — csak megmutatják, merre érdemes tovább menni.

Októberben több oldalról is ránézünk majd az időre. Arra, hogyan csúszik ki az ujjaink között, hogyan veheted jelképesen kézbe, és hogyan teremthetsz magadnak teret abban, amiből mindenki pontosan ugyanannyit kap.

Nem több idő kell. Hanem:

Több jelenlét. Tudatosabb döntések.

Most még csak egyetlen kérdés érdemes feltenni magadnak:

Ma hány percet vesztettem el – és mennyit szeretnék holnap másként megélni?

Ha bármilyen gondolatod van, hozzászólnál a bejegyzéshez, tedd meg nyugodtan, a neveden kívül a hozzászólásoknál más nem fog megjelenni, véd téged, mint ahogyan engem is, az   Adatkezelési tájékoztató  .

Molnár Zsuzsa ev.   Életvezetési tanácsadó, life, párkapcsolati és rendszer coach, mérnök   „Ahol nagyszerű győzelmek születnek!”   Csoportom  |   Időpontfoglalás  |  Interaktív tanfolyamaim