Van bennünk egy mély, alapvető vágy: közel akarunk lenni valakihez. Nem csak testben, hanem lélekben is. Érezni, hogy a másik valóban ott van, figyel ránk, számítunk neki. És mégis… amikor ez a vágy felszínre tör, gyakran nem tisztán mondjuk ki, hanem kerülőutakon próbáljuk jelezni. Játszmázunk.

A játszma nem más, mint egy rejtett forgatókönyv, amit észrevétlenül újra és újra előveszünk. 

Lehet, hogy az egyik mondatban benne rejlik: „Bizonyítsd be, hogy szeretsz!” – de a másik fél ezt nem hallja ki, csak a vádaskodást érzi. Vagy éppen így szól: „Nekem mindegy, dönts te” – miközben legbelül pontosan tudjuk, mit szeretnénk, csak félünk kimondani.

Játszmázunk akkor, amikor a valódi szükségleteinket nem merjük megmutatni.

Amikor inkább kerülőúton, sértettséggel, visszavonulással vagy burkolt üzenetekkel próbáljuk elérni, hogy a másik reagáljon ránk. És közben pontosan azt veszítjük el, amire vágyunk: az őszinte, nyílt kapcsolódást.

Játszmázunk akkor is, amikor apró hétköznapi helyzetekben nem a valóságot mutatjuk meg:

– amikor azt mondjuk: „Semmi baj”, miközben belül majd’ szétvet a düh;
– amikor ajándékot adunk, de titokban elvárjuk, hogy a másik ugyanúgy viszonozza;
– amikor a családi ebédnél mosolygunk, de napokig hallgatással büntetünk egy régi sérelem miatt;
– vagy amikor a telefonunkat nyomkodjuk, miközben arra vágyunk, hogy valaki odajöjjön, és megkérdezze: „Mi bánt?”

Ezek mind apró, de nagyon ismerős helyzetek – és mind ugyanabból fakadnak: félünk kimondani a valódi érzéseinket, mert nem akarunk csalódni.

Ismerős az a helyzet, amikor valaki sóhajtozva pakol a konyhában, de nem mondja ki: „Jólesne, ha segítenél”? Vagy amikor valaki ridegen hallgat, mert azt reméli, hogy a másik magától ráérez, mi bántja?

 Ezek mind játszmák. Nem rossz szándékból születnek, hanem abból a régi beidegződésből, hogy valahogy biztosítani kell magunkat a csalódás ellen. Mintha kevésbé fájna, ha nem mondjuk ki nyíltan – pedig a csend sokszor még jobban sebez.

Az intimitásban a játszmák különösen erősek. A testünkkel közel engedjük a másikat, de a szavaink mögé rejthetjük a félelmeinket. „Nem baj, majd valahogyan kibírom” – mondjuk, miközben legbelül arra vágyunk, hogy a másik figyeljen ránk. „Neked jó volt?” – kérdezzük, de elhallgatjuk, hogy nekünk talán nem.

Ilyenkor a játszma látszólag megóv bennünket a konfrontációtól, valójában azonban eltávolít attól a közelségtől, amire leginkább vágyunk.

A játszmák mögött sokszor félelem van: félelem attól, hogy ha kimondjuk az igazságot, elutasítanak.

Hogy ha vállaljuk a valódi érzéseinket, akkor a másik már nem fog szeretni. De van benne vágy is: vágy arra, hogy lássanak, meghalljanak, elfogadjanak.

Amikor felismerjük a saját játszmáinkat, az nem hibáztatásra való. Nem arról szól, hogy „megint rosszul csináltam”, hanem arról, hogy végre rálátunk egy régi mintára. És ha már látjuk, akkor van választásunk: folytatjuk-e ugyanígy, vagy kipróbáljuk, milyen lenne nyíltan kérni, tisztán kimondani, amit érzünk.

Nem könnyű váltani.

Néha nagy bátorság kell ahhoz, hogy elengedjük a burkolt üzeneteket, és egyszerűen így szóljunk: „Szükségem van rád most.”

De minden alkalom, amikor kilépünk a játszmából, közelebb visz ahhoz, amit valójában keresünk: az őszinte kapcsolódáshoz.

És most hadd kérdezzem meg tőled: mikor vetted észre magadon, hogy játszmázol? Mi lett volna, ha akkor tisztán kimondod, ami benned volt?

Ha bármilyen gondolatod van, hozzászólnál a bejegyzéshez, tedd meg nyugodtan, a neveden kívül a hozzászólásoknál más nem fog megjelenni, véd téged, mint ahogyan engem is, az   Adatkezelési tájékoztató  .

Molnár Zsuzsa ev.   Életvezetési tanácsadó, life, párkapcsolati és rendszer coach, mérnök   „Ahol nagyszerű győzelmek születnek!”   Csoportom  |   Időpontfoglalás  |  Interaktív tanfolyamaim