Először is szeretnék megköszönni minden hozzászólást, ami a kérdőív kapcsán beérkezett a verbális bántalmazás kérdését érintve, s egyben megvallom, feladta a leckét számomra is azok hatalmas mennyisége.

A blogsorozatot folytatva megint hozok érdekes hozzászólásokat, melyek mindenképpen választ érdemelnek, és előre is elnézést kell kérnem, ha mindegyikre egyenként nem tudok majd reagálni, igyekszem úgy ajánlani megoldásokat, tippeket, hogy mindenki találjon benne megfontolandó ötletet.

És akkor érkezik is egy hozzászólás, teljesen módosítatlan állapotban:

"Sajnos sok esetben egyéni érzékenységen is múli, hogy ki-mit tekint bántalmazásnak. Ennek azért vannak árnyalatai. Előrodul, hogy egyáltalán nem bántó szándékkal mondunk valamit, a másik mégis annak érzi és fordítva. Szerencsére a tetten érhető, szándékos bántalmazást nem tapasztaltam meg, és úgy gondolom, hogy nem is tettem ilyet. Bár egy vita hevében sok minden megtörténhet, amire már nem, vagy másképp emlékezünk. Szóval elég bonyolult ez a kérdés."

Kedves Hozzászóló!

Ebben teljesen egyet tudok Veled érteni, hiszen nem vagyunk egyformák, és a nap 24 órájában nem lehetünk folyamatosan asszertívek vagy erőszakmentesek, hiszen ezek tanult kommunikációs formák. Kijöhetünk a sodrunkból, mint a folyók is, és ilyen esetben vita kerekedhet, ami teljesen normális dolog EGY BIZONYOS KERETEN BELÜL, ha az nem mindennapos. Nem mindig szükséges viszont belebonyolódni egy olyan vitába, ami elkerülhető lehet, ami befolyásolhatja a saját, vagy másik közérzetét, hangulatát vagy éppen a napja alakulását.

Egyetlen párkapcsolatot sem ismerek a kapcsolati hálómban, ahol ne lenne nézeteltérés, vagy egyet nem értés. Ez viszont nem azt jelenti, hogy bántalmazók vagyunk, csupán azt, hogy kritikus a hangulatunk, és ha jobban belegondolsz, azt tudjuk legjobban megsérteni vagy attól bántódunk meg mi magunk is a legjobban, aki a legközelebb áll hozzánk. Egy kritikát átadni is lehet jól, ha azt megtanuljuk.

Köszönöm a hozzászólásod!

Rögtön jön is a következő:

"Sajnos a bántalmazót nem lehet rávenni hogy szakemberhez forduljon, meg van győződve arról hogy igaza van"

Kedves Hozzászóló!

Ebben egyet is tudok érteni, meg nem is. Van, aki tudja magáról, hogy a kommunikációja nem a legjobb, érzi azt, hogy emiatt sok a bonyodalom a kapcsolataiban. Volt rá példa nálam is, amikor a bántalmazó fordult hozzám, hogy javítana rajta, és szívesen megtanulná azt, hogy milyen egy hatékony visszajelzés, ami egy kritikát ad át másoknak, ami nem sértő és nem bántó, hanem ellenkezőleg: építő. Az igazság is csupán nézőpont kérdése, hogy kinek lehet igaza. Abban viszont egyet tudok érteni, hogy aki folyamatosan a saját igazát erőszakolja rá a másikra, az nem egy figyelmes ember, hanem inkább az erőszakosabb fajtája. Nos, igen, neki van még mit tanulnia.

Ebben a blogbejegyzésben még két hozzászólást megosztok rögtön egymás után, mert ez egy nagyon érdekes és fontos párkapcsolati probléma, ezekre igyekszem összetetten válaszolni:

"Rejtett nárcisztikus párkapcsolatbòl léptem ki, így sajnos a két kiskorú gyermek is érintett ebben a témában. Igyekszünk mindent megbeszélni, hogy később miként tudják majd kezelni az ilyen embereket ."

illetve:

"Nincs megoldás rejtett nárc esetén, nem érzi a felelősségét....már nyílt dühkitörései is lettek. A köddé válás gyerekestől lenne a megoldás"

Kedves Hozzászólók!

Mindketten rejtett  nárcisztikus kapcsolatban éltek vagy éltek, így a második hozzászólásnál az első egy remek példa arra, hogy ki lehet lépni egy mérgező kapcsolatból, ahol a bántalmazó éppen abból táplálkozik, ha téged minél jobban elnyom. Ez a kapcsolat, még akkor is, ha a gyermekeitek apja, azok életét is megmérgezi, hiszen a saját hiányos önbizalmát a tiedből és a gyerekekéből építi fel, titeket elnyomva.

A hozzászólásotok arra enged következtetni, hogy mindketten nők vagytok, hiszen az első esteben a gyerekeiddel beszéled meg, hogy hogyan tudják majd kezelni a hasonló helyzeteket, a második hozzászólásnál azt lehet érezni, hogy köddé válnál a gyermekekkel együtt, mert még nem látod a kiutat ebből a hálóból, hiszen egy nárcisztikus befon úgy, hogy abból nehezen lehet szabadulni.

Ez a személyiségzavar diagnosztizálható ugyan, viszont nagyon nehezen, mivel az érintett  ezt ritkán vagy soha sem ismeri be, hogy vele van a probléma.

A dühkitörések arra engednek következtetni, hogy valójában előreláthatóan elszabadulhat a pokol, és az önérzetében sértett félnek olyan intenzív dührohamai lehetnek, amelyek akár verbálisan, de még fizikai síkon is megjelenhetnek. Szinte a semmiből is előbukkanhatnak és ezeket kezelni szinte lehetetlen.

Én az első hozzászólónak kívánok hatalmas kitartást ahhoz, hogy ebbe a hálóba soha vissza ne kerüljön, míg a második hölgy számára azt tanácsolom, hogy kérj mindenképpen segítséget a családtól vagy egy segítő szakembertől, hogy ebből ki tudj szállni mielőbb minél kevesebb sérüléssel, habár ezek a lelki sebek nagyon mélyek, s minél tovább tűröd, annál kisebb lesz az önbecsülésed, az önértékelésed.

Nem könnyű, mert látom, vannak volt- és meglévő klienseim, akik ugyanezzel a pokollal küzdenek, mert kiléptek ugyan, viszont bármikor vissza tudnának kerülni a szerethetőségük végett, ami ugyan külcsín, amit felismertek és tudnak az eszükkel, a szívükkel még nem.

Megfeszített munkával önmagatokon, a határozott nemet mondással a mérgező kapcsolatra tudtok csak igent mondani önmagatokra.

Enter your text here...