Van az a különös, csendes állapot, amikor pontosan tudod, mi lenne a következő lépésed, és mégis újra és újra megállsz mielőtt azt meglépnéd. 

Nem azért, mert nem akarnád igazán, és nem is azért, mert ne látnád tisztán, mit kellene tenned – hanem mert belül valami egészen más történik. Egy halk, szinte észrevétlen belső hang újra megszólal, és azt suttogja: „Mi lesz, ha nem sikerül?” vagy „Talán már késő.”

Amikor megkérdeztem, mi tart vissza benneteket a változástól, a válaszokban ugyanaz a rezgés tért vissza újra és újra.

Valaki ezt írta: „Bizonytalanság: képes vagyok rá? Nem késő-e már? Magam iránti elvárásaim... A megérzéseimre sokkal jobban odafigyelhetnék, ahelyett, hogy elhessegetném.”

Másvalaki így fogalmazott: „Most már a reménytelenség, bizalmatlanság... és most a testi-lelki fáradtság.”

Volt, aki ennél is mélyebbről írt: „A fájdalom, a félelem, a szégyen… hogy lehet-e nekem jobb? Merhetem-e a jobbat? Megérdemlem-e?”

Ezek nem egyszerű mondatok, hanem igazi, őszinte, mély emberi vallomások. Mindegyik mögött ott van egy-egy életút, sok-sok próbálkozás, sok halogatott pillanat, és még több kimondatlan félelem.

És ahogy olvastam őket, egyre inkább éreztem, mennyire ismerős ez a dinamika: az a belső mozdulatlanság, amikor már megérett bennünk a felismerés, de a testünk, a lelkünk még nem mer mozdulni.

Tudom, mit kéne, mégsem csinálom.”
„Halogatok, pótcselekvéseket csinálok.”
„Nem tudom, mivel kezdjem.”
„Eldönteni, mit csinálnék szívesen, és elindulni a megvalósításán.”

A halogatás ilyenkor nem gyengeség, nem is a lustaság tünete, hanem a lélek finom önvédelme. A túl sok fájdalom után természetes, hogy az ember inkább megáll, kivár, és azt mondja: „Most még nem.”

A bennünk élő gyermeki rész, aki valamikor megtanulta, hogy csak akkor szerethető, ha mindent jól csinál, ma is ott van, és ugyanazzal az aggodalommal figyel: „Biztos, hogy elég jó lesz, amit csinálsz? Mi lesz, ha hibázol?”

És mire észrevennénk, már meg is született az újabb magyarázat, az újabb „nem most” döntése.

Sokan írtátok le, hogy félelem, halogatás, bizonytalanság, mások elvárásai tartanak vissza.

Valaki ezt írta: „Önmagam elbizonytalanítása, halogatással való szabotálás.”

Amikor önmagunkat szabotáljuk, valójában nem a cél ellen dolgozunk – hanem a félelmeinket próbáljuk meg elviselhetővé tenni.Az agy ilyenkor „véd”, csak épp rossz módszerrel: inkább megállít, minthogy újra kockáztatni engedjen.A halogatás így lesz a biztonság hamis formája. Kívülről bénultságnak tűnik, belülről azonban egy láthatatlan mozdulatlanság:egy védekezés, hogy „most ne fájjon újra”.

Ha magadra ismertél ebben, próbáld ki ezt a három apró lépést:

Válaszd szét a feladatot és az érzést. 

Kérdezd meg magadtól: „A feladat nehéz – vagy az érzés, amit kiválthat?” Amikor a kettőt külön tudod választani, már nem a félelmed irányít.

Tervezz kicsiben. 

Az önszabotázs gyakran onnan indul, hogy túl nagyot akarunk lépni elsőre. A „nagy cél” helyett keress egy „könnyű mozdulatot”.

Például ne „rendbe hozni akarj mindent egyszerre”, hanem ma csak „egy dolgot a helyére tenni”.

Adj magadnak engedélyt a megállásra.

Néha a legnagyobb előrelépés az, ha nem bántod magad azért, mert nem haladsz. A megengedés megnyitja azt a belső teret, ahol a mozdulat lassan újra megszülethet.

Ezek nem feladatok, hanem visszatérések. Kis, megélhető irányok, amelyekkel újra a saját ritmusodba kapcsolhatsz.

Talán ebben a mondatban: „Önmagam elbizonytalanítása, halogatással való szabotálás.”:  ott volt minden: az önreflexió, a fájdalom, de a mozdulás csírája is. Mert aki már látja, mit csinál önmagával, az már félig-meddig már kint van belőle.

A felismerés pedig mindig az első mozdulat.

Sokan írták ezt az egyetlen szót: „Bizonytalanság.”

Olyan rövid, mégis mennyi minden elfér benne. A bizonytalanság valójában nem az út végét jelenti, hanem a változás kezdetét. Amikor valami új indul, a régi kapaszkodók elengednek, de az újak még nem értek el hozzád. Ebben a térben lenni ijesztő – de pont itt születik meg az önbizalom.

Ha most ebben a „két világ között” vagy, ne sürgesd magad. A bizonytalanság nem ellenség. Csak üzen neked: „Most tanulsz éppen bízni önmagadban.”

Próbáld ki: ma ne válaszokat keress, hanem kérdéseket.

Írd le:

– Miben szeretnék tisztábban látni?

– Mitől félek, ha most döntést hozok?

– Ki vagyok én, ha nem akarok megfelelni senkinek?

A bizonytalanság nem a hiány, hanem a formálódás tere. Ott születik meg minden új önazonos döntés.

Sokan írták: „Most már a testi-lelki fáradtság.”

Ez a mondat mélyebb, mint amilyennek látszik. A fáradtság gyakran nem a sok teendőtől van, hanem attól, hogy régóta cipeljük azt, amit már letehetnénk.

Az el nem mondott szavakat, a meg nem bocsátott hibákat, a „már régen el kellett volna engedni” történeteket.

Ha magadra ismersz ebben, akkor talán most nem a tettekre van szükséged, hanem egy belső kiengedésre.

Egy estére, amikor nem a listáidat nézed, hanem azt kérdezed: „Mi az, amit már nem akarok tovább hurcolni magammal?”

A megpihenés nem a gyengeség jele. A megpihenés annak a jele, hogy már éppen elég sok mindent cipeltél eddig is.

A legtöbben nem a tudás hiányától szenvedünk, hanem a bizalom hiányától – abban, hogy az, amit tudunk, az éppen elég.

A felnőtt énünk tudja, mi a következő lépés, de a belső gyermek még fél elindulni. Ez a kettősség teszi olyan nehézzé a változást: egyik részünk előre akar menni, változtatni akar, a másik pedig visszatart. És amíg ez a belső vita tart, addig az élet lassan elmegy mellettünk.

Nem kell ma mindent megoldani. Nem kell hirtelen hőssé válni. Elég, ha ma csak megengeded magadnak a felismerést: nem kell tovább várnod arra, hogy minden tökéletes legyen.

A mozdulat nem akkor válik biztossá, amikor eltűnik a félelem, hanem amikor megengeded, hogy ott legyen – és mégis lépsz- még akkor is, ha csupán  egy aprócskát is.

Mert a változás valójában sosem a nagy döntésekben történik meg, hanem az apró, alig látható mozdulatokban, amikor a félelem ellenére is teszel valamit .Lehet, hogy ma ez csak annyi, hogy leírod: „Ezt halogatom. Ettől félek.”

Lehet, hogy holnap csak annyi, hogy elhiszed, nem kell mindent egyedül tudnod. És lehet, hogy holnapután már észre sem veszed, de mozgásban leszel.

Feladat a következő napokra – reggel és este

Minden reggel szánj magadra három percet, mielőtt elindulna a napod. Vegyél elő egy kis füzetet, vagy éppen agy üres lapot, és írd le benne három rövid mondatban, hogy mit szeretnél ma megtenni magadért.

Nem nagy dolgokat – csak apró, megvalósítható mozdulatokat: egy telefonhívás, amit halogatsz, egy döntés, amit végre kimondasz, vagy egyszerűen csak annyi, hogy megengeded magadnak a pihenést.

Este pedig, amikor lezárul a nap, térj vissza ehhez a három mondathoz.

Olvasd el őket újra, és tedd mellé a negyediket: „Ma mi az, ami mégis sikerült.”

Ne keresd a hibát, ne számonkérni akard magad. Csak vedd észre, hogy valami apró dolog – egy gondolat, egy érzés, egy mozdulat – mégis megtörtént.

Mert a változás nem a hiányban, hanem a megtörténésben születik meg.

És ha minden nap csupán ennyit megengedsz magadnak, egyszer csak észreveszed, hogy már nem halogatsz – csak haladsz, hogy úton vagy, és ez egy gyönyörű és felszabadító felismerés lesz.

Ha most olvasás közben valami megmozdult benned — egy felismerés, egy gondolat,

Ha most olvasás közben valami megmozdult benned — egy felismerés, egy gondolat, vagy akár csak egy halk „igen, ez rólam szól” érzés —,ne engedd, hogy elszálljon.

Írd le magadnak… vagy, ha szeretnéd, írd meg nekem a zsuzsa@pszichologiaescoaching e-mail címre.

Szívesen olvasom, mi érintett meg, mit viszel magaddal ebből a bejegyzésből, vagy épp miben érzed most, hogy elakadtál.

Nem kell hosszúnak lennie — néha egyetlen mondat is elég ahhoz, hogy kimondj valamit, amit eddig csak magadban tartottál.

És ha írsz, választ is fogsz kapni. Nem sablonosat, nem automatikus üzenetet — hanem néhány sort tőlem, pont úgy, ahogy most is: emberin, figyelemmel. 

Mert minden változás ott kezdődik, hogy valaki egyszer őszintén kimondja, mi van benne.