Van egy egészen különös pont az életben, amikor már viszonylag könnyen meg tudjuk mondani, mit nem akarunk, arra azonban sokkal nehezebben válaszolunk, hogy mit szeretnénk helyette.

Nem akarok ennyit dolgozni.

Nem akarok állandóan alkalmazkodni.

Nem akarom minden vasárnap este azt érezni, hogy már előre elegem van a hétfőből.

Nem akarok minden családi találkozóról ugyanazzal a gombóccal a gyomromban hazajönni.

Nem akarok tovább olyan emberek kedvében járni, akiknek valószínűleg akkor sem lennék elég jó, ha a fejem tetejére állnék.

Nem akarom, hogy a párkapcsolatunk kizárólag abból álljon, hogy megbeszéljük, mit kell venni, ki hová megy, mikor ér haza, mit kell befizetni, és mi romlott el már megint a házban.

Nem akarom folyton azt mondani, hogy majd.

Jó. De akkor mit akarsz?

És itt hirtelen csend is lesz.

A „nem” néha hamarabb megszületik, mint az „igen”

Talán azt gondoljuk, hogy ennyi idősen már illene tudnunk, mit akarunk.

Hiszen már közel nem húszévesek vagyunk.

Van mögöttünk néhány évtizednyi tapasztalat, döntés, siker, kudarc, kapcsolat, munka, újrakezdés, és jó esetben már azt is megtanultuk, hogy a világ nem omlik össze attól, ha valamit rosszul választunk.

Akkor miért olyan nehéz válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy:

Mit szeretnék most?

Talán éppen azért, mert hosszú éveken keresztül egészen más kérdésekre kellett válaszolnunk.

Mit kell megcsinálni?
Mi fér bele?
Miből fogunk megélni?
Mi a jó a gyereknek?
Mit várnak el tőlem?
Mi lenne a felelősségteljes döntés?
Mit engedhetünk meg magunknak?
Hogyan oldjuk meg?
Kihez kell alkalmazkodni?
Hogyan lehet mindent valahogy egyben tartani?

Ezek fontos kérdések. Sokszor nagyon is fontosak.

Csak éppen egyik sem ugyanaz, mint az, hogy:

És én mit is akarok?

Ha pedig valaki húsz-harminc éven keresztül leginkább arra figyelt, mire van szükség körülötte, nem túl életszerű elvárás, hogy egy keddi reggelen kipattanjon az ágyból, csípőre tegye a kezét, és boldogan felkiáltson:

„Megvan!!! Pontosan tudom, hogyan szeretném leélni a következő harminc évemet!”

Ha mégis így történik, annak természetesen örülünk.

A többiek pedig nyugodtan maradhatnak egy darabig még bizonytalanok.

Nem rossz. Csak már nem biztos, hogy elég jó

Talán ez teszi különösen nehézzé az életközépi újragondolást, mert könnyebb dönteni arról, ami egyértelműen rossz.

Ha valami elviselhetetlen, bántó vagy tarthatatlan, előbb-utóbb világossá válhat, hogy változtatni kell.

De mi történik akkor, amikor nincs nagy baj?

Van munkád.

Csak vasárnap délutánonként már összeszorul egy kicsit a gyomrod attól, hogy másnap kezdődik elölről az egész.

Van párkapcsolatod.

Nincsenek hatalmas veszekedések, tányérok sem repülnek a falhoz, és kívülről talán kifejezetten rendezettnek látszik minden. Csak egy ideje inkább működtetitek az életet, mintsem megélitek azt együtt.

Vannak barátaid.

Csak néha hazafelé azon gondolkodsz, hogy vajon azért találkoztok még mindig, mert ma is igazán fontosak vagytok egymásnak, vagy azért, mert húsz éve ezt szoktátok meg.

Van otthonod, vannak kialakult hétköznapjaid, vannak szokásaid, vannak emberek körülötted.

Van életed.

Talán kívülről nézve egészen jó életed van.

És ettől függetlenül is még felteheted magadnak a kérdést:

Ha ma kellene választanom, még mindig ezt választanám?

Ez kényelmetlen kérdés lehet, mert könnyen kiderülhet, hogy valamire már nem ugyanaz a válaszunk, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt.

Attól, hogy te változtál, a régi döntéseid nem lettek rosszak

Ezt nagyon fontosnak tartom.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy ha ma már mást szeretnénk, akkor valamikor korábban biztosan rosszul döntöttünk.

Pedig miért lenne így?

Lehet, hogy az a munka húsz évvel ezelőtt pontosan megfelelt neked.

Lehet, hogy nagyon szeretted.

Lehet, hogy biztonságot adott akkor, amikor éppen arra volt szükséged, lehetőséget teremtett a családodnak, vagy egyszerűen jó volt benne dolgozni.

És ettől még ma mondhatod azt, hogy már nem ezt akarod.

Lehet, hogy valamikor fontos volt számodra egy kapcsolat, amelyből mára eltávolodtatok egymástól.

Lehet, hogy egy életforma, amely negyvenévesen tökéletesen megfelelt, ötvenöt évesen már szűknek érződik.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy akkor rosszul választottál.

Azt is jelentheti, hogy közben eltelt húsz év, és te sem maradtál ugyanaz.

Nem kell visszamenőleg érvényteleníteni az életünket csak azért, mert ma már valamit másképpen választanánk.

És egyszer csak előbújik a „bárcsak…”

Az életközép nemcsak arra késztethet bennünket, hogy előrenézzünk, hanem arra is, hogy időnként hátraforduljunk.

És amikor visszanézünk arra a néhány évtizedre, amely már mögöttünk van, nemcsak az jut eszünkbe, amit jól csináltunk, amit felépítettünk, amit megéltünk, akiket szerettünk, és amire ma is jó érzéssel gondolunk.

Előbújhatnak a „bárcsak…” kezdetű mondatok is.

Bárcsak másképpen éltem volna.

Bárcsak hamarabb mertem volna váltani.

Bárcsak ne maradtam volna olyan sokáig abban a munkában.

Bárcsak többet utaztam volna.

Bárcsak jobban vigyáztam volna magamra.

Bárcsak több gyerekem született volna.

És igen, valaki talán arra gondolhat: bárcsak kevesebb gyerekem lett volna, mert akkor egészen másképpen alakult volna az életem.

Bárcsak mást választottam volna társnak.

Bárcsak ne mentem volna hozzá.

Bárcsak ne váltam volna el.

Bárcsak hamarabb elváltam volna.

Bárcsak több időt töltöttem volna azokkal, akik ma már nincsenek mellettem.

Bárcsak kevesebb csalódás ért volna.

Bárcsak ne féltem volna annyira.

Bárcsak ne érdekelt volna ennyire, mit gondolnak rólam mások.

Bárcsak…

És ezek között lehetnek olyan mondatok, amelyeket még saját magunknak is nehéz bevallani.

Mert hogyan mondhatná ki egy anya, hogy néha elgondolkodik azon, milyen lett volna az élete kevesebb gyerekkel?
Hogyan gondolhatja valaki egy alapvetően jó házasságban, hogy vajon milyen életet élt volna egy másik ember mellett?
Hogyan bánhatjuk egy régi döntésünket, ha közben abból a döntésből olyan dolgok is születtek, amelyeket semmiért nem adnánk?

Pedig az emberi érzések nem mindig rendeződnek szép, ellentmondásmentes sorokba.

Szeretheted azt az életet, amelyet éltél, és közben gyászolhatod azt is, amelyet nem.

Lehetsz hálás a gyerekeidért, miközben néha elképzeled, milyen lett volna másképpen. Szeretheted a társadat, és közben elgondolkodhatsz azon, ki lennél ma, ha valamikor másfelé indulsz. Büszke lehetsz arra, amit a munkádban elértél, miközben fájhat az a másik pálya, amelyre soha nem léptél rá.

Ezek a gondolatok önmagukban nem teszik semmissé azt, amit választottunk, és nem jelentik automatikusan azt sem, hogy rosszul választottunk.

Mert van valami, amit visszafelé nézve nagyon könnyű elfelejteni:

a mai fejünkkel nézzük annak az embernek a döntéseit, aki akkor voltunk.

Ma már tudjuk, mi lett belőlük.

Akkor még nem tudtuk.

Ma ismerjük azokat a csalódásokat, amelyek akkor még előttünk álltak, látjuk a következményeket, ismerjük saját magunkat is valamivel jobban, és birtokunkban van húsz-harminc év olyan tapasztalata, amelyet annak az akkori embernek egyszerűen nem adhattunk oda.

Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy „Mit kellett volna másképpen csinálnom?”

Hiszen tegnapra már nem tudunk új döntést hozni.

Sokkal érdekesebb kérdés lehet:

Ha már tudom mindazt, amit ma tudok, mit szeretnék másképpen csinálni azzal, ami még előttem van?

Mert a „bárcsak” néha valóban a múltról szól.

Máskor azonban valami egészen mást próbál elmondani.

Azt, hogy van bennünk valami, amire még mindig vágyunk.

Két part között

Talán az egyik legbizonytalanabb állapot az, amikor a régit már nem akarjuk egészen, az új viszont még nem rajzolódott ki.

Az egyik partról már elléptünk gondolatban, de a másik még ködben van.

Ilyenkor könnyű megijedni, mert a megszokott, még ha nem is tökéletes, legalább ismerős.

Tudjuk, hogyan működik.

Tudjuk, milyen a hétfő reggel, milyen lesz a következő értekezlet, miről fogunk vitatkozni otthon, mit mond majd az anyánk, hogyan reagál a párunk, és nagyjából azt is tudjuk, milyen lesz az életünk jövő kedden.

Az ismeretlenről viszont semmit sem tudunk.

Ezért néha inkább maradunk.

Nem feltétlenül azért, mert jó.

Azért, mert ismerős.

És az ismerősnek van egy különös biztonsága, még akkor is, ha közben már szorít.

Nem biztos, hogy mindent fel kell rúgni

Amikor valaki elkezdi újragondolni az életét, könnyű rögtön a nagy változásokra gondolni.

Felmondani.

Elválni.

Elköltözni.

Új szakmát tanulni.

Új életet kezdeni.

Mintha csak két lehetőség lenne: vagy minden marad úgy, ahogy van, vagy egy szép reggelen mindent hátrahagyunk, veszünk egy lakóautót, és elindulunk Portugália felé a naplementében.

Pedig az élet általában jóval árnyaltabb ennél.

Lehet, hogy nem új munkahelyre van szükséged, hanem arra, hogy másképpen dolgozz.

Lehet, hogy nem új párkapcsolatra van szükséged, hanem arra, hogy a meglévőben újra elkezdjetek egymásra figyelni.

Lehet, hogy nem kell megszakítanod régi barátságokat, csak el kell fogadnod, hogy néhány kapcsolat már nem ugyanazt jelenti, mint régen.

Lehet, hogy nem kell teljesen új élet.

Csak több hely kell benne annak az embernek, aki időközben lettél.

És persze az is lehet, hogy ennél nagyobb változásra lesz szükség, csakhogy ezt nem muszáj az első pillanatban tudni.

Mi van, ha fogalmam sincs, mit akarok?

Akkor fogalmad sincs. Egyelőre.

Nem feltétlenül azzal kell kezdened, hogy megtalálod életed nagy küldetését, felrajzolod a következő húsz évedet egy hatalmas papírra, és hétfő reggel már meg is valósítod.

Talán először elég észrevenni, mi az, ami már nem jó úgy, ahogyan van.

Mi fáraszt?

Mi szorít?

Mit csinálsz már csak megszokásból?

Hol mondasz igent úgy, hogy legszívesebben nemet mondanál?

Mire mondod évek óta, hogy majd egyszer?

Mi az, amiből többet szeretnél?

És mi az, amiből végre kevesebbet?

A „nem akarom tovább így” még nem kész terv, de lehet az első őszinte mondat.

És néha innen kezd el lassan kirajzolódni az is, hogy mi lenne helyette.

Nem az új önmagadat kell feltétlenül megtalálnod

Az életközép környékén könnyű belefutni abba a gondolatba is, hogy most aztán „meg kell találnod önmagad”.

Mintha valahol elvesztetted volna.
Talán mégsem vesztetted el.
Talán végig ott voltál.
Csak közben rengeteg szereped lett.

Szülő voltál, társ, gyerek, kolléga, vezető, beosztott, barát, problémamegoldó, szervező, gondoskodó, kenyérkereső, békítő, fuvaros, bevásárló, számlabefizető és még ki tudja, mi minden.

Ezek között pedig időnként egészen kevés hely maradt arra a kérdésre, hogy te hogyan vagy ebben az egészben.

Most talán nem egy teljesen új embert kell kitalálnod.

Sokkal inkább kíváncsivá válni arra, aki már most is vagy.

Arra, hogy mit szeretsz ma.
Mi fontos ma.
Mire vágysz ma.
Mit választanál ma.
Nem húsz évvel ezelőtt.

Ma.

És ha még nincs válaszod?

Akkor talán éppen erről érdemes beszélgetni.

Nem kell úgy érkezned egy beszélgetésre, hogy már pontosan tudod, min szeretnél változtatni. Nem kell kész tervvel rendelkezned, és még azt sem kell biztosan tudnod, hogy egyáltalán szükséged van-e nagy változásra.

Lehet, hogy csak van benned egy mondat:

„Így már nem szeretném tovább.”

Vagy még ennyi sem, csak valami motoszkál.

Egy elégedetlenség, egy kérdés, egy régi vágy, egy visszatérő gondolat, amelyet eddig mindig félretettél, mert éppen fontosabb dolgod volt.

Az ingyenes telefonbeszélgetésen megnézhetjük, mi van e mögött, hol tartasz most, és van-e olyan pont az életedben, amellyel érdemes lenne tovább foglalkozni.

Nem ígérem, hogy harminc perc múlva pontosan tudni fogod, hogyan szeretnéd leélni életed következő harminc évét.

De talán nem is ez az első kérdés.

Lehet, hogy először azt érdemes meghallani, amit már régóta próbálsz elmondani.

Itt tudsz nálam foglalni egy ingyenes felmérő konzultációt.