Szeptember van nem is olyan sokára...

Az üzletekben hetek óta ott sorakoznak a füzetek, tolltartók, iskolatáskák, az internet pedig tele van az iskolakezdésről szóló hírekkel, tanácsokkal, képekkel. Te pedig egyszer csak rájössz valamire.

Nálatok idén már nincs iskolakezdés.

Nem kell füzeteket venni, nem kell megnézni, jó-e még a tavalyi tornacipő, nem kell azon gondolkodni, vajon melyik tanár mit fog kérni az első órára, és szeptember elseje már nem az a családi választóvonal, amely hosszú éveken keresztül volt.

Lehet, hogy a gyereked már egyetemista. Lehet, hogy dolgozik. Talán már külön él, saját párja, saját otthona, saját gondjai és saját tervei vannak.

És természetesen még mindig szüksége van rád.

Csak már másképpen.

Nem te szervezed köré a napjaidat, nem neked kell észben tartanod helyette mindazt, amit ő még elfelejtene, és jó esetben már nem te oldod meg a problémáit sem.

Talán felhív, mesél, tanácsot kér, hazajön vasárnap ebédre, vagy éppen napokig nem jelentkezik, mert éli az életét.

Pontosan azt teszi, amire valamikor nevelted.

És erre valahogy mégsem lehet egészen felkészülni, mert lehet benne büszkeség, öröm és megkönnyebbülés, miközben valahol egészen mélyen ott bujkálhat valami más is.

Ha már nincs rám úgy szükség, mint eddig, akkor most mi következik?

Nem egyik napról a másikra érkezünk meg az életközépbe

Nincs egy konkrét reggel, amikor felébredünk, megszólal egy csengő, és valaki ünnepélyesen közli velünk, hogy mától hivatalosan is életközépen vagyunk.

Sokkal alattomosabban – vagy talán inkább sokkal természetesebben – történik.

Éljük az életünket.

Dolgozunk, gyereket nevelünk, kapcsolatokat építünk és néha bontunk, lakást veszünk, költözünk, számlákat fizetünk, határidőket kergetünk, gondoskodunk másokról, terveket készítünk, újratervezünk, megoldunk ezer apró és néhány egészen nagy problémát is.

Aztán egyszer csak körülnézünk.

És feltűnik, hogy miközben mi nagyon elfoglaltak voltunk az életünkkel, eltelt belőle húsz-harminc év.

A gyerekek megnőttek.

A szüleink megöregedtek.

És mi is megváltoztunk.

A tükör sem egészen ugyanazt mutatja már

Talán ez az egyik legfurcsább élményünk.

Belül ugyanis nem feltétlenül érezzük magunkat annyinak, amennyit a személyi igazolványunk állít rólunk.

Ugyanúgy tudunk nevetni valami egészen ostobaságon. Ugyanúgy lehetünk szerelmesek. Ugyanúgy tudunk lelkesedni egy új tervért, izgulni valami előtt, megsértődni, bolondozni, félni, reménykedni vagy éppen valami teljesen újba belevágni.

Aztán belenézünk a tükörbe.

És az arc, amely visszanéz ránk, már nem pontosan ugyanaz.

A bőrünk sem. Megjelent egy-két – vagy jóval több – ránc is, máshová kerültek a vonások, talán ősz hajszálak bukkantak fel, és lehet, hogy a testünk sem egészen úgy működik vagy úgy néz ki, ahogyan húsz évvel korábban.

Van, aki életközépen jobb formában van, mint valaha. Futni kezd, edzeni jár, lefogy, megerősödik, hegyet mászik, és több energiája van, mint akár harmincéves korában.

Más pedig azt veszi észre, hogy amit régen gond nélkül végigcsinált, ahhoz ma már több pihenés kell. Itt fáj egy kicsit, ott húzódik, egy rossz mozdulatot tovább emleget a dereka, és egy átvirrasztott éjszakát sem biztos, hogy másnap reggel egy kávéval és egy zuhannyal el lehet már intézni.

Nincs kötelező forgatókönyve.

Az életközép nem egyenlő a leépüléssel.

A változással viszont igen.

És néha különös érzés szembesülni azzal, hogy miközben legbelül még nagyon is ismerősnek érezzük magunkat, a külsőnkön már láthatóvá vált az idő, amely közben eltelt felettünk.

Nem tegnap történt.

Csak tegnap még talán nem figyeltünk rá eléggé.

Közben a szerepeink is átrendeződnek

Sokáig rengeteg dolgunk volt azzal, hogy másoknak szükségük volt ránk.

A gyerekeinknek nagyon.

A munkahelyünknek szintén.

A párunknak, a családunknak, a háztartásnak, a szüleinknek, a kollégáknak, és olykor még annak a szomszédnak is, aki valamiért mindig akkor szeretne segítséget kérni, amikor végre leülnénk.

Évtizedeken keresztül könnyű úgy élni, hogy a figyelmünk nagy része kifelé irányul.

Mit kell ma megoldani?

Kiért kell ma elmenni?

Mit kell befizetni?

Mi legyen vacsorára?

Ki beteg?

Kinek van szüksége segítségre?

Mi legyen kész holnapra?

Aztán a gyerekek egyre önállóbbak lesznek, és egyszer csak valamivel több hely keletkezik.

Csakhogy az életnek van egy furcsa kis humora: miközben a gyerekeinknek egyre kevésbé van szükségük a mindennapi gondoskodásunkra, előfordulhat, hogy a szüleinknek egyre inkább szükségük lesz ránk.

Megfordul valami.

Azok az emberek, akik valamikor értünk aggódtak, akikhez segítségért fordultunk, akik természetes módon tűntek erősebbnek, tapasztaltabbnak és valahogy állandónak, lassan idősekké válnak.

És ezt is nekünk kell valahogy elhelyeznünk magunkban.

Két generáció között állunk.

Az egyik már egyre kevésbé kapaszkodik belénk, a másik talán egyre inkább.

Mi pedig középen vagyunk.

Talán innen is ered az életközép szó különös pontossága.

És közben megváltozhat az is, amit mi magunk akarunk

Van azonban egy kevésbé látványos változás is.

Lehet, hogy egyszer csak már nem akarjuk ugyanazokat a dolgokat, amelyeket korábban.

A munka, amelyért harmincévesen lelkesedtünk, ötvenévesen már nem biztos, hogy ugyanúgy érdekel.

Amit évekig szó nélkül elviseltünk, egyszer csak elkezd bosszantani.

Kapcsolatok, amelyekhez korábban mindenáron ragaszkodtunk, veszíthetnek a jelentőségükből, miközben más emberek sokkal fontosabbá válhatnak.

Talán kevésbé érdekel, ki mit gondol rólunk.

Vagy éppen most kezd el igazán érdekelni, hogy mi mit is gondolunk saját magunkról.

Előkerülhetnek régi tervek, amelyekre valamikor azt mondtuk, hogy „majd”.

Majd megtanulok angolul.

Majd elutazom valahová.

Majd váltok munkahelyet.

Majd többet foglalkozom magammal.

Majd... ha lesz rá időm.

És amikor valamennyi idő valóban felszabadul, kiderülhet, hogy fogalmunk sincs, mit is kezdjünk vele.

Mert hosszú éveken keresztül nagyon jól tudtuk, kinek van szüksége ránk.

Arra azonban sokkal ritkábban kellett válaszolnunk:

Nekünk mire van szükségünk?

Lehet, hogy nincs veled semmi baj

Az életközépről szeretünk válságként beszélni.

Életközépi válság.

Már maga a kifejezés is azt sugallja, hogy valami elromlott, amit gyorsan meg kellene javítani.

Pedig nem minden bizonytalanság válság, és nem minden kérdés probléma.

Lehet, hogy egyszerűen elérkeztünk életünknek ahhoz a szakaszához, amikor már van mögöttünk annyi tapasztalat, döntés, siker, kudarc, kapcsolat, veszteség és újrakezdés, hogy más szemmel nézzünk arra, hogyan szeretnénk tovább élni.

Attól, hogy megkérdőjelezed az életed egy részét, még nem kell megkérdőjelezned az egész életedet.

Nem kell azonnal felmondani.

Nem kell elválni.

Nem kell eladni a házat, lakóautót venni, és naplementében elhajtani Portugália felé.

Még csak az „új önmagadat” sem feltétlenül kell megtalálnod.

Hiszen lehet, hogy nem vesztél el.

Talán csak érdemes lenne egy kicsit jobban megnézned, ki lett abból az emberből, aki valamikor elindult ezen az úton.

Mert közben felnőttek a gyerekek, változtak a kapcsolataid, változott a tested, az arcod, változtak a lehetőségeid, és jó eséllyel változtál te is.

Az a kérdés pedig, hogy „mi legyen most velem?”, nem önzés.

Lehet, hogy hosszú idő óta ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet végre saját magadnak teszel fel.

Ha benned is motoszkál valami…

Lehet, hogy pontosan tudod, min szeretnél változtatni. Az is lehet, hogy egyelőre csak azt érzed, hogy valami már nem egészen olyan, mint régen, de még nevet sem tudsz adni neki.

Nem is kell.

Egy ingyenes telefonbeszélgetésen nem kell kész válaszokkal érkezned, és nem kell bizonyítanod azt sem, hogy „elég nagy” a problémád ahhoz, hogy beszélj róla.

Beszélhetünk egyszerűen arról, hol tartasz most, mi változott meg körülötted és benned, és mi az, ami miatt egyáltalán elkezdett foglalkoztatni a hogyan tovább kérdése.

Mert lehet, hogy nincs szükséged arra, hogy felforgasd az életedet.

Lehet, hogy először csak arra van szükséged, hogy végre legyen egy hely, ahol rólad van szó.

Itt tudsz egy ingyenes feltáró beszélgetésre időpontot foglalni.