Van egy bizonyos életkor, amely fölött a születésnapokkal valami egészen különös dolog történik, mert miközben gyerekként szinte elviselhetetlenül sokáig kellett várni egyik születésnaptól a másikig, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mintha alig pakoltuk volna el az előző torta tányérjait, máris megint eltelt egy év.

Gyerekként számoltuk, mennyit kell még aludni, előre terveztük, milyen tortát szeretnénk, mit kérünk ajándékba, és büszkén javítottuk ki azt, aki véletlenül még a tavalyi életkorunkat mondta.

Aztán egyszer csak megfordul valami.

Már megint születésnapom van??

Pedig a születésnap továbbra is lehet ünnep, lehet benne család, barátok, nevetés, virág, pezsgő, ajándék, torta, és remélhetőleg még nagyon sokszor halljuk majd, hogy boldog születésnapot.

Csak közben már valami más is visszaköszön belőle.

Az idő múlása.

Egy bizonyos életkor után ugyanis már nem feltétlenül azért nézzük meg kétszer a tortán lévő számot, mert nem tudjuk, hány évesek vagyunk, hanem mert egy pillanatra nehéz elhinni, hogy valóban itt tartunk.

Hogy ennyi év már eltelt.

És egyszer csak az is eszünkbe ötlik, hogy a születésnapok tulajdonképpen nincsenek is olyan gyakran, mint ahogyan azt fiatalon gondoltuk.

Évente csak egyetlenegy van belőlük.

Ha ötvenéves vagy, ötvenet kaptál eddig, és ha szerencséd van, még nagyon sok vár rád, húsz, harminc, negyven vagy akár még több is, de minden bizonnyal már nem száz.

Ezt pedig nem azért érdemes kimondani, hogy ettől kezdve komoran nézzünk a tortánkra, és a gyertyák elfújása közben az élet végességén merengjünk, hanem azért, mert életközépen lassan elkezdjük megérteni azt, amit tulajdonképpen mindig is tudtunk:

az időnk nem végtelen.

„Te jó ég, ennek már harminc éve…”

Az idő múlása persze nemcsak a születésnapokon kopogtat be.

Ott vannak például az osztálytalálkozók, amelyek egy bizonyos életkor után egészen különös időutazássá válhatnak.

Találkozunk azokkal az emberekkel, akikkel valamikor naponta együtt ültünk egy tanteremben, akikről tudtuk, kibe szerelmesek, kitől félnek feleléskor, ki puskázik matekból, ki kivel veszett össze, és ki mellé nem akart senki leülni az osztálykiránduláson.

Ránézünk valakire, aki már ötven-, ötvenöt- vagy hatvanéves, és közben valahol még mindig látjuk benne azt a tizenhét-tizennyolc éves lányt vagy fiút, akit valaha ismertünk.

Valószínűleg ő is ugyanezt teszi velünk.

Aztán előkerülnek a történetek, és valaki elkezdi:

– Emlékeztek, amikor…?

Persze hogy emlékszünk.

Szinte tegnap történt.

Aztán valaki kiszámolja, és kiderül, hogy harmincöt vagy negyven éve volt.

Ez az a pillanat, amikor az ember legszívesebben újraszámolná, mert biztosan valaki elrontott valamit.

Pedig nem. Tényleg eltelt.

És egy bizonyos életkor után az osztálytalálkozóknak lehet egy sokkal csendesebb felismerése is, amelyhez nem feltétlenül kellenek nagy mondatok.

Valaki nincs ott.

Nem azért, mert külföldön él, nem kapta meg a meghívót, más programja van, vagy egyszerűen nem szeret osztálytalálkozóra járni, hanem azért, mert már nem tud eljönni.

Talán előkerül róla egy történet, valaki mutat egy régi fényképet, és még az is lehet, hogy ugyanúgy nevetünk valamin, amit negyven évvel korábban csinált.

Csak ő már nem nevet velünk.

Ezt nem kell dramatizálni, és nem kell belőle nagy életbölcsességet gyártani, mert önmagában is elég ahhoz, hogy egy pillanatra megérezzünk valamit abból, amit fiatalon ugyan tudtunk, de még nem igazán értettünk.

Amikor már nemcsak tudjuk, hanem értjük is

Egy húszéves ember is tudja, hogy az élet véges, és valószínűleg egy tízéves gyereknek sem mondunk ezzel különösebb újdonságot.

Csakhogy egészen más valamit tudni, és egészen más egyszer csak személyesen is megérezni, hogy ránk ugyanúgy vonatkozik.

Húszévesen ötven év szinte felfoghatatlanul hosszú időnek tűnik, mert az több mint kétszer annyi, mint amennyit addig összesen éltünk.

Ötvenévesen azonban húsz év már egyáltalán nem tűnik olyan soknak. Hiszen pontosan tudjuk, milyen gyorsan eltelt az előző húsz.

Emlékszünk arra, hol laktunk, mit és hol dolgoztunk, mekkorák voltak a gyerekeink, milyen terveink voltak, miről álmodoztunk, és mi mindenre mondtuk azt, hogy majd egyszer, amikor több időnk lesz, amikor nagyobbak lesznek a gyerekek, amikor kevesebb lesz a munka, amikor több pénzünk lesz, vagy amikor végre eljön az a bizonyos alkalmas pillanat.

Aztán eltelt húsz, harminc év.

És életközépen egyszer csak felmerülhet bennünk egy nem feltétlenül kellemes, de annál fontosabb felismerés:

a következő húsz valószínűleg semmivel sem fog lassabban eltelni.

És előbújhat a kapuzárási pánik is

Talán nem véletlen, hogy ehhez az életszakaszhoz annyi történetet kapcsolunk a kapuzárási pánikról, bár szeretjük ezt meglehetősen leegyszerűsítve, némi kajánsággal elmesélni.

Ismerjük a karikatúrát.

Az ötvenes férfi egyszer csak vesz egy sportautót, elkezd edzőterembe járni, megváltoztatja a külsejét, majd az ötvenes feleségét lecseréli egy harmincas nőre.

Ránézünk, és már mondjuk is:

Kapuzárási pánik.

Csakhogy az ember ennél általában valamivel bonyolultabb.

Először is azért, mert ugyanezt egy nő is megteheti, aki kereshet magánál jóval fiatalabb férfit, megváltoztathatja a külsejét, felrúghatja addigi életének egy nagy részét, vagy hirtelen elkezdhet olyan élményeket hajszolni, amelyekről úgy érzi, hogy eddig kimaradtak.

Másodszor pedig azért, mert önmagában abból, hogy valaki fiatalabb partnerrel kezd kapcsolatot, motort vesz, edzeni kezd, új szakmát tanul vagy elutazik a világ másik felére, még semmit sem tudunk arról, mi zajlik benne.

Lehet, hogy két különböző korú ember egyszerűen egymásba szeretett.

Lehet, hogy valaki ötvenöt évesen végre meg meri tenni azt, amit harmincévesen még nem mert.

És az is lehet, hogy valami egészen más történik.

Talán az ötvenes férfi nem egyszerűen egy harmincéves nőre vágyik, hanem arra az önmagára, akinek mellette újra érezheti magát, arra a férfira, aki még kívánatos, akit még választanak, akivel még történhet valami új, és akinek az élete még tele van első alkalommal.

Ahogyan egy nő sem feltétlenül pusztán egy fiatalabb férfit kereshet, hanem azt az érzést, amelyet annak a férfinak a tekintetében saját magáról átélhet: hogy még vonzó, még érdekes, még kívánatos, még lehet új története, és még egyáltalán nincs vége annak, amit nőként megélhet.

Talán ilyenkor nem is mindig a társunkat szeretnénk lecserélni.

Lehet, hogy azt az önmagunkat próbáljuk lecserélni, akivé mellette és az eltelt évtizedek alatt váltunk.

De meg is lehet együtt öregedni

Van azonban egy másik történet is, amelyről jóval kevesebb szó esik, talán azért, mert nincs benne akkora látványosság, és valószínűleg pletykálni sem lehet róla olyan jóízűen.

Az, amikor két ember egyszerűen együtt öregszik meg.

Nem azért, mert már nincs más választásuk, nem azért, mert megszokták egymást, és nem azért, mert egy bizonyos életkor fölött már úgyis mindegy, hanem mert miközben mindketten változnak, kíváncsiak tudnak maradni arra az emberre is, akivé a másik közben válik.

Hiszen nemcsak mi nézünk bele időnként a tükörbe, és csodálkozunk el azon, hogy az arcunk már nem pontosan az, amelyikre belülről emlékszünk.

A mellettünk élő ember arca is változik.

Az ő bőre sem ugyanaz, az ő haja is őszülhet, az ő teste is átalakul, neki is lehetnek fájdalmai, veszteségei, félelmei és új vágyai, miközben ő is ugyanúgy próbálja megérteni, mit szeretne kezdeni életének következő szakaszával.

Talán az egyik legnagyobb életközépi párkapcsolati feladat éppen az, hogy ne csak azt az embert szeressük tovább, akit húsz vagy harminc évvel ezelőtt választottunk, hanem hajlandók legyünk megismerni azt is, akivé időközben lett.

Mert ő sem ugyanaz.

És mi sem vagyunk azok.

A kapcsolatunk tehát nem maradhat pontosan ugyanaz, mint amilyen húsz évvel ezelőtt volt, de ebből egyáltalán nem következik, hogy szükségszerűen rosszabbá kell válnia.

Talán kevesebb benne az első alkalom, viszont több a közös történet, és már pontosan tudjuk, hogyan issza a másik a kávéját, melyik történeténél fogja ugyanazt a mondatot elmondani, mi bosszantja fel, mitől neveti el magát, és melyik apró mozdulatából lehet észrevenni, hogy valami bántja, még mielőtt egyetlen szót is szólna.

Mindez válhat unalmas megszokássá.

De válhat mély intimitássá is.

Lehet együtt őszülni, együtt ráncosodni, lehet azon nevetni, hogy egyikünk sem látja már rendesen az étlapot szemüveg nélkül, és lehet új dolgokat kezdeni ötven-, hatvan- vagy hetvenévesen úgy is, hogy közben nem keresünk hozzájuk új embert.

Lehet másképpen szeretni, mint harmincévesen, mert közben talán azt is megtanultuk, hogy a fiatalság izgalma és egy közösen végigélt élet mélysége nem ugyanazt adja, és nem is érdemes őket ugyanazon a mérlegen mérni.

Az idő múlásának ugyanis nemcsak vesztesége van.

Közös története is lehet.

Valami felé indulok, vagy valami elől menekülök?

Talán ezért nem is abból derül ki, hogy valaki kapuzárási pánikban van-e, hogy milyen látványos változtatásokba kezd.

Nem a sportautó, a motor, a válás, az új szerelem, az utazás vagy a pályaváltás mondja meg.

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi hajt bennünket.

Azért változtatok, mert végre közelebb szeretnék kerülni ahhoz az élethez, amelyet valóban élni szeretnék, vagy azért, mert kétségbeesetten próbálok elszaladni annak felismerése elől, hogy már nem vagyok harmincéves?

Azért akarok még valamit megélni, mert fontos nekem, vagy azért, mert bizonyítanom kell saját magamnak és a világnak, hogy még mindig megtehetem?

A kettő kívülről nézve akár pontosan ugyanúgy is festhet.

Belülről azonban nagyon nem ugyanaz a történet.

A „bárcsak” és a „még” között

Ahogy egyre jobban érzékeljük az idő múlását, óhatatlanul visszanézünk arra is, ami mögöttünk van, és ilyenkor előbújhatnak azok a bizonyos „bárcsak” kezdetű mondatok.

Bárcsak kevesebbet dolgoztam volna, bárcsak több időt töltöttem volna azokkal, akiket szerettem, bárcsak hamarabb mertem volna váltani, bárcsak többet utaztam volna, bárcsak másképpen választottam volna, bárcsak jobban vigyáztam volna magamra.

Ezek között lehetnek olyan dolgok, amelyeken még változtathatunk, és olyanok is, amelyeken már nem.

Van olyan ajtó, amely valóban bezárult, van olyan ember, akit már nem hívhatunk fel, és vannak olyan évek, amelyeket semmilyen önismerettel, pozitív gondolkodással vagy elszántsággal nem kaphatunk vissza.

Ezt sem kell megszépíteni.

De miközben van „bárcsak”, van egy másik szavunk is, amely életközépen talán egyre értékesebbé válik.

A „még”.

Még felhívhatok valakit, akivel régóta szeretnék beszélni, még tanulhatok valami újat, még utazhatok, még változtathatok azon, ahogyan dolgozom, még mondhatok nemet arra, amire eddig mindig igent mondtam, és még mondhatok igent valamire, amit eddig újra meg újra elhalasztottam.

Nem tehetünk meg mindent, és nem írhatjuk újra a történetünk első felét.

De abból, hogy az első fele már mögöttünk van, egyáltalán nem következik, hogy a másodiknak pusztán az első folytatásának kell lennie.

Igen, valószínűleg már túl vagyunk a felén

Ezt sem kell elhazudni.

Ha életközépről beszélünk, akkor jó eséllyel életünk felén már túl vagyunk, és lehet, hogy jóval túl, még akkor is, ha harminc vagy negyven tartalmas, szeretettel, kíváncsisággal, munkával, utazással, kapcsolatokkal és új élményekkel teli év áll előttünk.

Nem tudjuk, mennyi.

És talán éppen ettől válik egyre fontosabbá, hogy ne úgy bánjunk az időnkkel, mintha korlátlan készletünk lenne belőle.

Mert az időt nem egyszerűen elveszítjük.

Odaadjuk valamire.

Odaadjuk munkára, emberekre, szeretetre, haragra, aggódásra, megfelelésre, várakozásra, kapcsolatokra, nevetésre, halogatásra, olyan dolgokra, amelyek valóban fontosak nekünk, és olyanokra is, amelyekről öt év múlva talán már azt sem fogjuk érteni, miért áldoztunk rájuk ennyi figyelmet.

Talán az életközép egyik legnagyobb lehetősége éppen abban rejlik, hogy már van mögöttünk annyi tapasztalat, hogy valamivel tisztábban lássuk, mi érdemel még időt az életünkből, és mi nem.

Nem kell pánikba esnünk attól, hogy az idő véges, de talán úgy tenni sem érdemes tovább, mintha nem lenne az.

A következő születésnap valószínűleg gyorsabban érkezik meg, mint ahogyan most gondoljuk, aztán jön majd a következő is, és talán egyre kevésbé az lesz a fontos kérdés, hány gyertya is kerül majd a tortára.

Sokkal érdekesebb lehet az, hogy:

mi történt két születésnap között?

És te mire szeretnéd odaadni az idődet?

Ha ezek a kérdések mostanában benned is egyre gyakrabban felbukkannak, nem kell megvárnod, amíg pontos válaszod lesz rájuk, hiszen lehet, hogy éppen azért lenne jó beszélni róluk, mert egyelőre csak azt érzed, hogy valamin szeretnél változtatni, miközben még nem látod tisztán, merre szeretnél továbbindulni.

Az ingyenes telefonbeszélgetésen megnézhetjük, hol tartasz most, mi az, amit már nem szeretnél magaddal vinni életed következő szakaszába, és mi az, aminek végre több helyet szeretnél adni.

Nem fogjuk megállítani az időt, nem leszünk fiatalabbak tőle, és én sem fogom megmondani, hogyan kellene leélned az életed hátralévő részét.

De talán érdemes elkezdenünk beszélgetni arról a kérdésről, amelyre csak te adhatsz valódi választ:

ha az időd tényleg érték, mire szeretnéd odaadni?

A tegnap már biztos. A ma: ma van. A holnap pedig – bármennyire szeretünk úgy tervezni vele, mintha a naptárunkkal együtt megvásároltuk volna – bizonytalan. - Molnár Zsuzsa -

Itt tudsz egy ingyenes feltáró beszélgetésre időpontot foglalni: