Van egy furcsa időszak az életben, amelynek nincs pontos kezdőnapja, nincs hozzárendelve egyetlen olyan reggel sem, amikor az ember belenéz a tükörbe, majd ünnepélyesen megállapítja, hogy mostantól hivatalosan is életközépben van, mert ez sokkal csendesebben, szinte észrevétlenül történik, miközben tesszük a dolgunkat, dolgozunk, szeretünk, intézünk, aggódunk, örülünk, gondoskodunk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy valahol két part között járunk.

Talán nem is megérkezünk ide, inkább beleúszunk.

Mert ha az életet egy folyóhoz hasonlítjuk, akkor jól tudjuk, hogy az sem egyforma végig: van, ahol keskeny és gyors, van, ahol szélesen hömpölyög, van, ahol megduzzad és kiönt, máshol sekély, langyos és békés, néha jegesnek érezzük, néha simogatónak, olykor alig mozdul, máskor úgy sodor, hogy minden erőnkre szükségünk van ahhoz, hogy a felszínen maradjunk, és persze olyan szakaszai is vannak, ahol örvénylik, zavaros, háborgó, kiszámíthatatlan, majd egyszer csak, minden különösebb magyarázat nélkül, újra elcsendesedik.

Fiatalabban talán csak úsztunk benne, mert annyi minden volt előttünk, és úgy éreztük, hogy sietni kell: tanulni, dolgozni, szerelmet találni, családot alapítani, otthont teremteni, bizonyítani, elérni valamit, valahová megérkezni, miközben még azt sem tudtuk, hogy az élet egyik különös fricskája éppen az, hogy alig van benne végleges megérkezés, hiszen amint elérünk valamit, a folyó már visz is tovább.

Aztán egyszer csak elkezdjük jobban látni a partokat.

Az egyik parton azok vannak, akiket lassan elengedünk

Sokáig azt hisszük, a gyerekeinkkel az a dolgunk, hogy fogjuk a kezüket, és valóban ez a dolgunk, hiszen mi vagyunk ott, amikor először felállnak, amikor elindulnak, amikor félnek, amikor fáj valami, amikor még nem tudják, merre is kellene menni, és hosszú éveken át ez annyira természetes, hogy mi vagyunk az első biztos pont, hogy talán észre sem vesszük, mennyire hozzászokunk ehhez a szerephez.

Aztán egyre ritkábban nyújtják felénk a kezüket.

És nem azért, mert kevésbé szeretnek bennünket, és nem is azért, mert valamit elrontottunk, hanem mert nőnek, változnak, önállósodnak, saját döntéseik lesznek, saját életük, és egyszer csak ott lesz mellettük valaki, akinek előbb mesélnek el valamit, akit előbb hívnak fel, akivel már nem azt mondják, hogy én, hanem azt, hogy mi.

És ez fájhat, persze hogy fájhat.

Még akkor is, ha közben pontosan tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mert a gyerekünket nem magunknak neveljük fel, és talán ez az egyik legnehezebb szülői mondat, amelyet nemcsak érteni, hanem megélni is meg kell tanulnunk.

Azért fogjuk olyan sokáig a kezét, hogy egyszer el tudjuk engedni, azért tanítjuk dönteni, hogy ne nekünk kelljen helyette döntenünk, azért szeretjük, támogatjuk, bátorítjuk és óvjuk, hogy egyszer képes legyen valaki mást is úgy szeretni, hogy vele építse fel a saját életét, és ha ez megtörténik, akkor nem elveszítettük őt, hanem valami célba ért abból, amit évekig, évtizedekig csináltunk.

Nem magunknak neveltük... továbbengedtük a saját folyóján.

A másik parton pedig azok állnak, akik valaha nekünk jelentették a biztos pontot

Ott vannak a szüleink, akik gyerekként szinte elpusztíthatatlannak tűntek, hiszen anya tudta, apa megoldotta, ők intézték el, ők vigasztaltak meg, ők mutatták az irányt, és ha valami baj volt, mindig létezett fölöttünk egy generáció, amelyről azt gondoltuk, hogy valahogy jobban érti a világot.

Aztán telnek az évek, és lassan, szinte észrevétlenül megfordul valami.

Először csak egy apró segítség kell, aztán egy telefon, egy fuvar, egy ügyintézés, egy orvosi időpont, egy bevásárlás, és egyszer csak egyre többször mi mondjuk azt, hogy majd én elintézem, elvigyelek, felhívjam, kiváltsam, megnézzem, kell-e még valami?

És ebben van valami szomorú, persze hogy van, mert látjuk az időt dolgozni azokon, akik valaha nekünk jelentették az erőt, közben mégsem csak teher ez, legalábbis számomra nem, mert valahányszor szükségük van rám, valahányszor kérnek, valahányszor hívhatom őket, bennem megszólal egy másik érzés is:

annál jobb, minél tovább kellek nekik, mert addig még én is gyerek vagyok.

Lehetek ötven, hatvan vagy akár hetvenéves, amíg van valaki, akit anyának vagy apának hívhatok, addig van egy pont a világban, ahonnan én indultam, és talán életközépen kezdjük először igazán érteni, milyen különös, törékeny ajándék is ez.

Ezért talán nem is mindig az a legfontosabb kérdés, hogy kell-e valami, elintézzek-e valamit, vigyek-e valamit, hanem az a sokkal egyszerűbb mondat, amelyet néha túl gyorsan mondunk ki:

Hogy vagy?

És aztán maradni is egy kicsit a válasznál, még akkor is, ha ugyanazt a történetet tegnap már hallottuk, még akkor is, ha arról kérdeznek, amiben mi teljesen biztosak vagyunk, mert lehet, hogy nem a válaszunk kell nekik igazán, hanem az, hogy még kérdezhetnek tőlünk, és mi még ott vagyunk velük, együtt.

Mert egyszer eljöhet egy nap, amikor bármit odaadnánk azért, hogy még egyszer megkérdezhessük:

Na, mesélj, hogy vagy?

És legyen, aki válaszoljon is.

Persze nem mindannyiunk két partján ugyanazok állnak.

Van, akinek nincs gyereke, van, akinek a szülei már nincsenek vele, és van, akinek egészen más veszteségek, kapcsolatok és történetek rajzolják ki a partvonalat.

Mégis, életközépen talán mindannyian egyre gyakrabban érezzük, hogy van már mögöttünk egy hosszú folyószakasz, miközben még nem látjuk pontosan, milyen kanyarok várnak még ránk.

A folyó közben emlékeket is sodor

Nemcsak nagy eseményeket, hanem egészen apró dolgokat, amelyekről annak idején nem gondoltuk volna, hogy egyszer majd könnybe lábad tőlük a szemünk: egy régi dal első néhány hangját, egy megsárgult fényképet, egy mozdulatot, egy mondatot, egy illatot, például a nagymama süteményének illatát, amely talán erősebben visszahoz egy egész gyerekkort, mint bármilyen fényképalbum.

Lehet, hogy ma is megvan a recept, talán ugyanabban a megkopott füzetben, ugyanazzal a kézírással, és mi akár ugyanabból a lisztből, ugyanannyi cukorral, ugyanazzal a dióval meg is süthetjük, mégsem lesz ugyanolyan, mert abból a süteményből nemcsak vanília, fahéj vagy dió illata áradt, hanem a nagymama, a konyha, az a délután, az a hang, ahogyan ránk szólt, hogy még forró, és mindaz, amiről akkor még nem tudtuk, hogy egyszer csak egy keserédes emlék lesz.

Ugyanígy visszajönnek azok a dolgok is, amelyeket akkor nagyon nem akartunk, például a munka a földeken, amikor azt éreztük, hogy miért kell menni, miért most, miért nekem, és miért nem lehet inkább bármi mást csinálni, miközben évtizedekkel később már nemcsak a fáradtságra emlékszünk, hanem az emberekre, a mozdulatokra, a beszélgetésekre, arra a világra, amely körülvette az egészet, és azokra is, akik közül sokan már nincsenek velünk.

A folyó különös dolgot művel az emlékeinkkel, mert ahogy telik az idő, némelyiknek lekoptatja az éleit, másokat meg fényesebbre csiszol, mint amilyenek valaha voltak, és mire újra elénk sodorja őket, már egészen másképp fogjuk őket a kezünkbe.

És egyszer csak mi mondjuk azt, hogy „bezzeg az én időmben”

Na, ez az a pont, ahol az embernek érdemes egy pillanatra megállnia, mert ezt ugye nem mi szoktuk mondani, ezt az öregek mondták, legalábbis valaha teljesen biztosak voltunk benne, aztán egyszer csak kicsúszik a szánkon, hogy bezzeg az én időmben, és hirtelen rájövünk, hogy nekünk is lett olyan, hogy az én időmben.

Van már saját múltunk.

Nem tegnap, nem tavaly, hanem évtizedek, és vannak fiatalok, akiknek az a világ, amelyben mi felnőttünk, már ugyanolyan távoli, mint nekünk valaha a nagyszüleink történetei.

Pedig a saját életünkben ez rengeteg idő, a történelemben viszont alig több egy hangyányi kis lépésnél.

Mégis mennyi minden belefért már eddig is.

Néha arra gondolok, hogy ha a nagyanyám most egyszer csak leülne mellém, és a kezébe adnám a mobiltelefonomat, valószínűleg csak pislogna, amikor elmondanám neki, hogy ezen beszélgetek valakivel, aki több száz vagy több ezer kilométerre van, közben látom az arcát, ezen fényképezek, olvasok, fizetek, vásárolok, intézem a dolgaimat, és még egy mesterséges intelligenciától is kérdezhetek már bármit is.

Szerintem ezen még az anyám is csak pislogna, az apámról már nem is beszélve.

Pedig mindez nem ötszáz év alatt történt, hanem egyetlen emberöltőben, és talán éppen ettől olyan különös életközépen élni: még emlékszünk arra a világra, amely már eltűnőben van, közben pedig benne élünk egy olyanban, amelyet azok, akik előttünk jártak, talán elképzelni sem tudtak volna.

Talán ezért olyan keserédes ez az egész

Mert már látjuk, honnan jön a folyó, és vannak emlékeink azokról a kanyarokról is, amelyek régen eltűntek mögöttünk, emberekről, akik valamikor velünk jöttek, helyekről, amelyek már nem olyanok, illatokról, amelyeket talán soha többé nem érzünk ugyanúgy, közben pedig előttünk is folyik tovább, csak azt még nem látjuk, merre kanyarodik, lesz-e sekély, mély, lassú, örvénylő, vagy éppen hosszú, békés szakasz következik.

Egy dolgot azonban már biztosan tudunk: a víz nem marad ugyanolyan.

És mi sem.

Talán nem is kell.

A nosztalgia szép hely, jó néha visszanézni arra a kanyarra, ahonnan jöttünk, megérezni egy régi sütemény illatát, elővenni egy fényképet, elmesélni századszor is ugyanazt a történetet, sőt akár azt is kimondani néha, hogy bezzeg az én időmben, csak arra érdemes vigyázni, hogy ne akarjunk visszafelé úszni, mert a folyó arra már nem visz.

Két part között

Talán valóban ez az életközép egyik lényege: az egyik parton lassan elengedjük azt, akit eddig fogtunk, a másikon egyre inkább megtartjuk azt, aki valaha minket tartott, és közben magunkkal visszük mindazt, amit kaptunk, majd továbbadunk belőle valamit azoknak, akik utánunk jönnek.

Csakhogy ebben a nagy elengedésben és megtartásban van valaki, akiről nagyon könnyű megfeledkezni.

Az, aki a folyóban van.

Te.

Én.

Mi.

Akik közben ugyanúgy élünk, akiknek vannak vágyaink, terveink, kérdéseink, félelmeink, akik néha elfáradunk, máskor még mindig kíváncsiak vagyunk arra, mi jön a következő kanyar után, és akiknek időnként nemcsak azt kellene megkérdezniük, hogy hogy van a gyerekem, hogy vannak a szüleim, hanem azt is, hogy:

Hogy vagyok én?

Nem azt, hogy bírom-e még, nem azt, hogy mindent elvégeztem-e, nem azt, hogy mindenkit megtartottam-e, hanem valóban azt, hogy hogyan vagyok ebben az egészben.

Mert miközben folyton a két partot figyeljük, könnyű elfelejteni, hogy a mi életünk nem a parton történik, hanem itt, a kettő között, ebben a néha csendes, néha hömpölygő, néha sekély, néha mély, néha hideg, máskor meleg, olykor szelíd, máskor háborgó folyóban.

Talán életközépen nem is az a feladatunk, hogy minél gyorsabban átérjünk valahová, hanem az, hogy végre észrevegyük: lehet, hogy éppen ez az élet, ez a folyás, ez a mozgás, ez a két part közötti tér, azokkal, akiket már elengedtünk, azokkal, akiket még foghatunk, azokkal az illatokkal, hangokkal és történetekkel, amelyeket magunkkal viszünk, és mindazzal, ami még a következő kanyar után vár ránk.

Ha most olvasás közben előjött benned egy arc, egy illat, egy régi konyha, egy mondat, egy hiány, vagy egyszerűen csak az a kérdés, hogy te hol vagy most a saját folyódban, akkor lehet, hogy érdemes ennél a gondolatnál egy kicsit tovább maradni.

Nem kell válságban lenned, és nem kell mindent pontosan értened ahhoz, hogy legyen értelme beszélni róla.

Elég, ha érzed, hogy jó lenne egy kicsit megnézni, merre visz most a víz, mit próbálsz elengedni, mit tartasz még mindig túl erősen, és közben hol vagy te mindebben.

Erre van egy díjmentes, 30 perces beszélgetésünk.

Mert a történelemben a mi néhány évtizedünk talán tényleg csak egy hangyányi kis lépés.

Nekünk azonban ez az egyetlenegy egész életünk.

És a folyó még mindig folyik. Hol csendesen, hol háborgón, hol lustán kanyarogva, hol nekifeszülve a partnak, viszi tovább mindazt, amit útközben felszedett: arcokat, mondatokat, veszteségeket, szerelmeket, illatokat, emlékeket, egy nagymama süteményének melegét és talán néhány olyan kérdést is, amelyre még mindig keressük a választ.

Folyik tovább, mielőtt egyszer végleg belefutna a tengerbe.