A múltkori bejegyzésem az egészségemet helyezte a központba a szülői gátló parancsokkal, ezen belül is a „Ne légy egészséges!” tiltással. Talán emlékszel még, hol is hagytam abba. Ha esetleg nem olvastad, ezt most megteheted ide kattintva.

Ezek mind nagyon személyes természetű írások rólam, és néha még ma is keserédes gondolatokat fakasztanak bennem.

Azzal fejeztem be legutóbb, hogy a legújabb betegség elég barátságtalanul látogatott meg engem. Melanoma malignum, azaz rejtőzködő bőrrák kemény cipőjében.

Azt már a történet elején elmondhatom, hogy akkor, azokban az időkben egy petákot sem adtam volna az életben maradásomra.

A családunkban hosszan visszamenőleg egyik ágon sem volt rákos a családban.

Nem vagyok fehér bőrű, azaz nem voltam, ma már talán inkább, mivel a napra csak 50-es faktorral bekenve mehetek ki, akkor is inkább az árnyékot kell keresnem.

Nem akartam küzdeni a rákkal. Szembeszállni sem tudtam vele. Viszont megbékélni sem.

Egy évig kezelést kaptam, aminek a következtében 57 kilóról mindössze 42-re lefogytam. DE nem vettem tudomást arról, hogy jelez a testem, hogy szinte semmi sem marad meg bennem, heti szinten három interferon injekciót adtam be magamnak, ami nem kevésbé brutális, mint egy kemoterápia, legalábbis nálam nagyon kegyetlen tünetekkel járt. 

DE nem vettem róla tudomást. ÉS nem mentem táppénzre sem.

És nem is beszéltem róla, inkább magam őrlődtem belülről, amikor egyáltalán ennek teret engedtem, adtam. Hajtottam magam a munkámban tovább-tovább, semmin sem gondolkodva vezettem a hat részleget.

Tettem a dolgom, ahogyan azt tudtam.

Nem adtam meg magam, nem akartam arra a halálra gondolni, amiről oly színesen beszélt a kezelőorvosom nekem, miközben a betegtársaim fogyatkoztak körülöttem.

Ha ez a betegség nem lett volna, nem indultam volna el sem azon az úton, amelyen most: teljesen gyógyultan haladok.

Voltak idők, amikor aztán legyűrt a mindent elsöprő depresszió, amikor a munkahelyemen új üzemvezető érkezett. Beteg ember pedig neki nem kellett.

Sűrű homályban éltem akkor a napokat, hiszen dolgozni sem tudtam, mert sehova sem vettek fel az akkori állapotomban.

Aztán a szürke napok színesedni kezdtek, nem voltak további pozitív eredményeim. Ezáltal lettek pozitív gondolataim.

Reményem talán akkor szárnyra kapott: 

ÉLETBEN MARADOK, MERT ÉLNI MARADOK

Dolgom van a világon. Gyerekem van, férjem, akiknek szüksége van rám. Szüleim és testvérem, akik ugyanúgy aggódtak értem, féltek velem és helyettem.

Nem volt ez az időszak sem könnyű, sem rövid, mostanra mégis elmondhatom, hogy egészséges vagyok, még ha valamiképpen mégis belehaltam ebbe a szörnyű betegségbe.

Régi testben új emberként élem az életem más nézőpontokkal, más prioritásokkal, más értékrenddel és értékekkel.

Kint vagyok. Kikerültem a szürke alagútból a vihar utáni szivárványos napsütésbe.

Eldobtam a gátló parancsomat, és engedélyt adtam magamnak egy teljes és egészséges életre.

Hogy könnyű volt-e? Rögös és lejtős. Viszont a kereszteződésnél ráléptem az egyenes útra, ez pedig naponta duzzad alattam mind szélesebbre, és ível fel, fel, de nem az egekbe, s nem a mennybe. A nagybetűs ÉLETBE.