Nem tudom, mikor hallottam először ezt a dalt (nekem mindegy, nekem mindegy, akár pénzem van, vagy akár nincs...), mert kicsi voltam még, arra viszont egészen jól emlékszem, hogy énekeltük, méghozzá vidáman, mert a dallama olyan, hogy különösebb engedélykérés nélkül beköltözik az ember fejébe, aztán ott marad akár néhány évtizedre is. 
„Nekem mindegy, nekem mindegy…”
Most is hallom a dallamát. 
Gyerekként persze eszem ágában sem volt azon töprengeni, hogyan lehet valakinek ilyen derűsen mindegy, hogy van-e pénze vagy nincs, ezt vagy azt kapja, így vagy úgy alakul az élete, mert énekeltük, nevettünk rajta, és ezzel az ügy részemről le is volt zárva.
Kész. PONT.
Most, felnőtt fejjel azonban már nehezebb nem észrevenni valamit.
Hogy a csudába lenne mindegy? 
Hajajjj...
Hiszen az egész dal humora abból születik, hogy újra és újra egymás mellé tesz két olyan lehetőséget, amelyek között azért meglehetősen könnyen tudnánk különbséget tenni, majd minden különbséget elegánsan le is söpör az asztalról:
„Nekem mindegy.”
És ahogy nemrég újra meghallottam ezt a régi kuplét, egyszer csak az jutott eszembe, hogy ezt mi is egészen ügyesen csináljuk.
Csak többnyire nem énekeljük hozzá a refrént. 
– Mit ennél vacsorára?
– Mindegy.
– Akkor legyen rakott krumpli.
– Már megint? 
Vagy:
– Hová menjünk hétvégén?
– Nekem mindegy, válassz te.
– Menjünk a tóhoz. 
– Én azt hittem, kirándulni megyünk… 
És persze ott van a másik oldal is, mert könnyen lehet, hogy éppen te kérdezed meg valakitől, mit szeretne, ő mondja, hogy mindegy, te pedig jóhiszeműen elköveted azt a végzetes hibát, hogy hiszel is neki. 
Elsőre.
Választasz. ☝️
Majd kiderül, hogy rosszul. 
Ilyenkor az ember persze óhatatlanul eltöpreng azon, vajon időközben megváltozott-e a mindegy szó jelentése, vagy elindult valamilyen játék, amelynek a szabályait rajta kívül mindenki más megkapta. 
Pedig az is lehet, hogy nem is történt semmi különös...
... csak valahol volt egy ki nem mondott kívánság, egy bizonytalan érzés, egy apró félelem, egy döntés, amelyet jobb lett volna átadni valaki másnak, vagy egy mondat, amelyet valamikor régen egyszerűbb volt egyetlen szóval lezárni.
Mindegy.
PONT.
És valahol ilyenkor talán kinyílik egy régi, ócska fadoboz, amelynek a szélei már kifényesedtek a sok használattól. 
Odabent egymás mellett sorakoznak a pecsétek; egyik-másik felirata már megkopott, a nyelükön is látszik, hogy nem tegnap kerültek ám oda.
Pecsétőrnek mégsem kell sokáig keresgélnie közöttük. 
Pontosan tudja, melyik hol van...
CUPP!
Vagy néha:
KOPP!
Hogy miért cuppan az egyik, miért koppan a másik, és ki a csuda szorgoskodik azzal az ócska pecsétesdobozzal?
Arra még majd visszatérünk.
Annyit azonban már most elárulok róla, hogy én Pecsétőrnek neveztem el, és bár néha kissé túlbuzgón végzi a munkáját, egyáltalán nem szeretném őt innen most elkergetni.
Sőt.
Gyanítom, jó oka volt arra, hogy valamikor munkába álljon. 
A kérdés inkább az, hogy amit olyan elszántan őriz, arra ma is ugyanúgy szükséged van-e.
És tulajdonképpen itt kezdődik a P.O.N.T.O.S. 
Hat betű. Hat állomás. Egy történet.
És valahol a háttérben egy Pecsétőr, aki továbbra is lelkiismeretesen őrzi az ócska dobozát, benne a sokat használt, megkopott pecsétekkel.
A pecséteket nem akarjuk összetörni.
Pecsétőrt sem akarjuk kirúgni.
Inkább időnként közelebb hajolunk, és megnézzük:
Mit őriz ilyen lelkesen? Miért került oda az a pecsét? És szükségünk van-e még rá ugyanúgy, ahogyan valamikor szükségünk lehetett rá?
P – Pillanatkép
P – PillanatképItt kapjuk rajta magunkat.
Egy mondat, egy nézés, egy elmaradt válasz, egy „mindegy”, egy „semmi baj”, miközben azért valami mégiscsak van.
Nem a nagy drámákkal kezdünk, mert az életünk jelentős része sem azokból áll, hanem azokból az egészen hétköznapi pillanatokból, amelyek mellett máskor talán simán továbbmennénk.
Itt egy ilyen pillanatnál állítjuk meg egy kicsit a filmet. 
A „mindegy” többnyire nem valami nagy, drámai pillanatban érkezik. Sokkal inkább ott bukkan fel, ahol első ránézésre semmi különös nem történik: vacsorát választunk, hétvégi programról beszélünk, időpontot egyeztetünk, megkérdezzük a másikat, mit szeretne, vagy éppen minket kérdeznek.
– Mit ennél?
– Mindegy.
– Akkor legyen rakott krumpli.
– Jó.
És akár itt vége is lehetne a jelenetnek.
Csakhogy néha nem ér véget.
Mert amikor elkészül a rakott krumpli, egyszer csak ott terem mellette egy félmondat is:
– Már megint ezt eszünk?
Vagy kiválasztjuk a hétvégi programot, lefoglaljuk az időpontot, eldöntjük, melyik filmet nézzük meg, aztán valahogy mégis kiderül, hogy a „mindegy” mögött volt egy másik elképzelés is.
Csak éppen nem került bele a mondatba.
Mert ebben a jelenetben még egyáltalán nem tudjuk, mi történt.
Lehet, hogy tényleg mindegy volt, aztán közben megváltozott valami.
Lehet, hogy volt egy halvány kívánság, csak nem tűnt elég fontosnak ahhoz, hogy kimondjuk.
Lehet, hogy nem tudtuk pontosan, mit szeretnénk, csak azt ismertük fel könnyebben, amit már biztosan nem.
Lehet, hogy jólesett volna, ha a másik választ.
És az is lehet, hogy jólesett volna, ha valahogyan mégis pont azt választja, amit mi magunk is választottunk volna.
A Pillanatképnél még nem döntjük el, melyik az igaz.
Nem fejtünk meg semmit, és Pecsétőr dobozát sem borítjuk ki rögtön az asztal közepére.
Csak megállunk annál az apró pillanatnál, amely mellett máskor talán simán továbbmennénk:
azt mondtam, hogy mindegy – aztán mégsem volt egészen mindegy.
Vagy:
azt mondta, hogy mindegy – én pedig választottam, aztán kiderült, hogy valamit mégiscsak tudnom kellett volna.
PONT.
Egyelőre csak ennyit teszünk mellé: Érdekes.
Mert lehet, hogy az a bizonyos „mindegy” tényleg azt jelenti, hogy mindegy.
És lehet, hogy néha egészen mást.
A következő állomáson közelebb is hajolunk hozzá. 
O – Olvasnivaló
Na jó. De mi történik itt?
Közelebb hajolunk, körbejárjuk, időnként belepiszkálunk egy kicsit, de boncasztalra azért senkit nem fektetünk.
Megnézzük, mi lehet a felszín alatt, mit kezd a helyzettel az agyunk, a régi tapasztalataink, a megszokásaink – és persze Pecsétőr, aki ezen a ponton többnyire már ott matat valahol az ócska dobozában.
A „mindegy” érdekes szó, mert néha pontosan azt jelenti, amit mondunk vele.
Tényleg mindegy.
Jó a rakott krumpli, jó a rántotta, elmehetünk a tóhoz, de az erdőbe is, nekem megfelel a négy óra és a fél öt is. Nincs mögötte titkos üzenet, elfojtott vágy, családi örökség, gyermekkori trauma és három generációra visszamenő rejtély.
Egyszerűen csak mindegy.
És ezt azért érdemes rögtön leszögezni, mert ha minden egyes „mindegy” mögött lázasan keresni kezdenénk valamit, Pecsétőr valószínűleg becsukná a dobozát, és szabadságra menne. 
Csakhogy van az a másik fajta is ám...
Amikor a szánk kimondja, hogy „mindegy”, bennünk azonban mintha maradna még valami.
Egy apró elképzelés. Hmmm...
Egy „azért én inkább…”.
Egy „jó lenne, ha…”.
Egy „nem akarok ebből ügyet csinálni”.
Vagy éppen egy „döntsd el te, csak remélem, ugyanarra gondolsz, amire én.”
És ezen a ponton Pecsétőr már gyanúsan közel kerül az ócska fadobozhoz.
Még nem nyitotta ki, de azért a kezét már rajta tartja.
Ismerjük ezt, ugye, Pecsétőr?
Ő persze nem válaszol. Munkaidőben komoly ember tud ám lenni, hajjjajjj.
A „mindegy” ugyanis nagyon praktikus tud lenni. Egyetlen szóval megspórolhatunk vele egy döntést, egy bizonytalanság felvállalását, egy kívánság kimondását, néha akár egy lehetséges nézeteltérést is.
Ha nem mondom ki, hogy mit szeretnék, akkor azt sem kell megtapasztalnom, mi történik, ha a másik mást szeretne.
Ha átadom neki a döntést, nekem nem kell választanom.
Ha pedig én magam sem tudom még pontosan, mire vágyom, a „mindegy” egy időre ezt a kellemetlen kis bizonytalanságot is szépen el tudja takarni.
Nem hazudunk feltétlenül, sokszor inkább egyszerűsítünk.
Magunknak is, és persze a másiknak is – egészen addig, amíg ki nem derül, hogy ő sajnálatos módon nem rendelkezik gondolatolvasó képesítéssel. 
Itt válik igazán érdekessé a történetünk is.
Mert ha azt mondom:
„Nekem mindegy, válassz te”,
a másik jó eséllyel ugyanazt fogja érteni: „Nekem mindegy. Válassz te.”
Micsoda egy felelőtlenség. Ugye?
Pedig lehet, hogy bennem a teljes mondat valójában valami ilyesmi:
„Nekem mindegy, válassz te… de azért van egy elképzelésem, amelyről egyelőre nem szólok, és nagyon örülnék, ha valamilyen rejtélyes úton mégis eltalálnád.”
Na, erre már talán Pecsétőr is felnéz a kopottas dobozból.
Nem azért, mert bármi baj lenne velünk, hanem mert az ilyen apró mondatoknak gyakran történetük van.
Valahol megtanulhattuk, hogy egyszerűbb alkalmazkodni, nem túl sokat kérni, nem csinálni ügyet valamiből, átengedni a választást, vagy előbb megnézni, mit is szeretne a másik.
És ami valamikor ügyes, hasznos, esetleg kifejezetten biztonságos megoldás volt, azt Pecsétőr nem fogja csak azért kidobni, mert eltelt közben húsz-harminc-negyven év.
Kérem szépen, ez bevált. Miért is piszkáljuk ezt meg?
Talán valami ilyesmit mondana, ha beszélne.
De ő bizony nem beszél, csak őriz, de azt rendületlenül.
Mi pedig egyelőre nem vesszük el tőle a pecsétet, csak közelebb hajolunk ahhoz az egyetlen szóhoz:
Mindegy.
És megnézzük, hogy ebben az adott pillanatban valóban szabadságot jelent-e…
…vagy éppen azt, hogy valamit nem tettünk bele a mondatba.
A következő állomáson pedig arrébb lépünk... kettőt. 
N – Nézőpont
És mi van, ha egy kicsit arrébb állunk?
Nem azért, hogy bebizonyítsuk, eddig rosszul láttuk, hanem azért, mert ugyanaz a történet egészen másképpen festhet, ha nem pontosan onnan nézzük, ahonnan mindig szoktuk.
Itt időnként érkezhet egy olyan kérdés is, amely után talán arra gondolsz majd:
„Na jó, Zsuzsa… ezt azért nem kellett volna megkérdezni.”
Én pedig valószínűleg éppen ilyenkor fogok elégedetten hátradőlni.
Eddig úgy néztük a „mindegy”-et, mint valamit, amit nem mondtunk ki rendesen.
Volt egy kívánságunk, egy halvány elképzelésünk, esetleg egy határunk, csak nem tettük bele a mondatba.
De álljunk most arrébb kettőt.
Mi van, ha a „mindegy” néha nem egyszerűen elhallgatás vagy alkalmazkodás, hanem egy egészen különös feladatkiosztás?
Te válassz.
Csak közben én megtartom magamnak a jogot arra, hogy a választásodat később véleményezzem is.
Ez azért már egészen más nézőpont. Ugye?
Mert amikor azt mondom:
– Nekem mindegy, válassz te.
akkor látszólag átadtam neked a döntést.
Csakhogy ha utána azt mondom:
– Jaj, pont ezt?
akkor kiderülhet, hogy a döntést ugyan átadtam…
…a helyes válasz viszont nálam maradt.
Hoppá.
És innentől már nem is az az egyetlen érdekes kérdés, hogy:
Miért nem mondtam ki, mit szeretnék?
Hanem az is:
Mit vártam közben a másiktól?
Hogy kérdezzen még egyszer?
Hogy ismerjen annyira, hogy magától is tudja?
Hogy vegye észre rajtam?
Hogy emlékezzen arra, mit mondtam három héttel ezelőtt?
Vagy egyszerűen azt, hogy ha szeret, akkor majd valahogyan csak kitalálja?
Pecsétőr ezen a ponton valószínűleg nagyon elfoglalt lesz azzal, hogy hirtelen rettenetesen érdekesnek találja a doboz alját.
Mert a gondolatolvasásnak van egy csábító oldala is, ha a másik magától tudja, mire vágyom, akkor nekem nem kellett kérnem.
Nem kellett vállalnom, hogy ez nekem fontos.
Nem kellett kockáztatnom azt sem, hogy esetleg nemet mond.
És még valami történik.
Ha nem mondtam ki, mit szeretnék, akkor egy esetleges csalódás után könnyen megszülethet bennem:
„Pedig igazán tudhatta volna…”
Lehet, hogy tudhatta volna. Ugye?
Néha tényleg vannak olyan helyzetek, amelyekben joggal számítunk arra, hogy a másik ismer bennünket, figyel ránk, emlékszik valamire, amit sokszor elmondtunk.
Csakhogy ez még mindig nem ugyanaz, mint az, hogy kimondtam, mire vágyom.
És itt jön az a kérdés, amelynél talán már te is rám néznél egy kicsit csúnyán.
Na jó. Ezt azért nem kellett volna megkérdezni.
Pecsétőr, te meg ne vigyorogj. Láttalak.
A következő állomáson pedig nem azt keressük, hogyan kellene ezentúl helyesen beszélni.
Sokkal inkább azt, milyen új mondat férhetne el a régi mellett úgy, hogy még el is tudjuk azt hinni. 
T – Támogató meggyőződés
Mi lenne, ha nem csak a régi mondat lehetne igaz?
Nem rózsaszín mondatokat gyártunk, és nem próbáljuk meg magunkkal elhitetni azt, amitől belül azonnal felhúzzuk a szemöldökünket. 
Inkább keresünk a régi, sokszor használt mondat mellé egy másikat, amely talán még szokatlan, de már hihető annyira, hogy helyet kaphasson mellette.
Nem kell rögtön lecserélni semmit.
Először elég, ha van választási lehetőség.
A „mindegy” mögött sokféle régi mondat lapulhat.
Ne legyél válogatós.
Ne csinálj ebből ügyet.
Nem olyan fontos, hogy te mit szeretnél.
Alkalmazkodni egyszerűbb.
Majd a másik eldönti.
Ha igazán ismer, úgyis tudja.
És ezek közül nem kell rögtön kiválasztanod a sajátodat, Pecsétőr pedig különösen kéri most, hogy ne kezdjük el öt perc alatt átrendezni a teljes raktárkészletét.
Ő hosszú évek óta pontos nyilvántartást vezet arról, mi vált be.
Vagy legalábbis arról, mi vált be valamikor.
Mi most ennél jóval kisebb dologgal próbálkozunk, nem vesszük el azt a régi mondatot.
Nem bizonygatjuk magunknak, hogy mostantól mindig pontosan tudjuk majd, mit akarunk, minden helyzetben bátran kimondjuk, és soha többé nem ejtjük ki a szánkon azt, hogy „mindegy”.
Mert hát… néha tényleg mindegy.
Inkább tegyünk a régi mondat mellé egy másikat:
Ez elsőre talán nem hangzik világmegváltó felismerésnek.
Pedig van benne valami fontos.
Ha elmondom, mit szeretnék, attól még nem követeltem.
Nem rendelkeztem.
Nem vettem el a másik választási lehetőségét.
És nem is kell biztosnak lennem abban, hogy az lesz, amit én szeretnék.
Egyszerűen láthatóvá tettem magamat egy kicsit a kapcsolatban.
Mondhatom azt:
„Nekem inkább az erdőhöz lenne kedvem, de kíváncsi vagyok, te mit szeretnél.”
Vagy:
„Nekem a fél öt jobb lenne. Neked belefér?”
Vagy akár:
„Most tényleg nincs semmilyen kitételem, válassz nyugodtan.”
És van egy negyedik lehetőség is, amelyet méltatlanul ritkán engedélyezünk magunknak:
„Nem tudom még.”
Pecsétőr erre talán már kihúzza magát a doboza mögött.
Micsoda?! Nem tudjuk?!
Nyugalom, Pecsétőr, nem omlott össze a rendszer.
A „nem tudom még” ugyanis nem ugyanaz, mint a „mindegy”.
Az egyik azt mondja:
még keresem a saját válaszomat.
A másik pedig azt mondja:
nincs jelentősége annak, melyik lesz.
És néha már ennyi különbség is elég ahhoz, hogy ne kelljen később a másiknak kitalálnia azt, amit mi sem mondtunk ki.
A támogató mondatunk tehát nem azt kéri tőlünk, hogy mostantól minden apró kívánságunkért zászlóval vonuljunk fel.
Csak ennyit:
Két külön kívánság még nem konfliktus, legfeljebb két külön kívánság.
És érdekes módon innen már sokkal könnyebb valóban választani, egyezkedni, vagy akár azt mondani:
„Nekem tényleg mindegy.”
Pecsétőr közben visszateheti az ócska pecsétet. Még nincs is rá szükségünk.
Most inkább kipróbáljuk mindezt a saját életünkben. ✍️
✍️ O – Olvasói feladat
Most te következel. De nyugi, dolgozat nem lesz.
Olvasni az önismeretről érdekes, megérteni magunkat még érdekesebb, aztán becsukjuk a levelet, megszólal valaki a másik szobában, pittyen a telefon, vagy megint megtörténik pontosan az, amiről öt perce olvastunk – és kezdődik az igazi műsor. 
Ezért kapsz egy apró játékot, próbát vagy kísérletet, amelyet nem nekem kell visszaküldened, hanem magaddal vihetsz a saját életedbe.
A következő napokban ne próbáld meg kiiktatni a „mindegy” szót a szótáradból.
Szegény... nem tehet ám az semmiről.
Ráadásul, ahogy már kiderült, időnként tökéletesen végzi a dolgát: tényleg nincs különösebb jelentősége annak, melyik filmet nézitek meg, hová ültök be kávézni, vagy melyik bögréből iszod meg a reggeli kávédat.
Most inkább játsszunk egy kicsit.
Amikor a következő héten azon kapod magad, hogy kimondod:
„Mindegy.”
…ne javítsd ki magad rögtön.
Ne mondd azt, hogy „jaj, ezt most nem lett volna szabad”, és főleg ne kezdj helyben háromgenerációs családfakutatásba.
Csak állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg magadtól:
Ha a válasz igen, készen is vagyunk.
Pecsétőr visszaülhet a helyére a dobozával egyetemben. 
Ha viszont felbukkan benned egy apró: „Hát… azért…”..., na, akkor lett igazán érdekes a játék.
Próbáld befejezni ezt a mondatot:
„Ha egészen őszinte vagyok, én inkább…”
Nem kell rögtön kimondanod a másiknak.
Először csak te tudd meg, mi következik a három pont után.
Én inkább itthon maradnék.
Én inkább a másik időpontot választanám.
Én inkább nem mennék.
Én inkább azt szeretném, ha most te döntenél – és tényleg elfogadom, amit választasz.
Vagy akár:
Fogalmam sincs, mit szeretnék, csak azt tudom, hogy ezt nem.
Ez is válasz. És ha már látod, mi van a saját „mindegy” -ed mögött, kipróbálhatsz még valamit.
Egyetlen alkalommal tedd bele a mondatba azt az információt, amelyet máskor esetleg kihagynál belőle.
Nem kell nagy bejelentés, sem kommunikációs csúcsteljesítmény.
Elég lehet ennyi is:
„Nekem inkább a tóhoz lenne kedvem, de ha te mást szeretnél, beszéljük meg.”
Vagy:
„Most rád bíznám, és tényleg jó lesz, amit választasz.”
Vagy éppen:
„Azt mondtam, hogy mindegy, de közben rájöttem, hogy mégsem egészen.”
Na, Pecsétőr erre esetleg már felkapja a fejét, már ha lenne neki.
Talán már a doboza felé is nyúl. De... Semmi pánik.
Nem vesszük el a munkáját. Csak kipróbálunk valami mást is.
És figyeld meg, mi történik.
Nem azt, hogy jól csináltad-e.
Azt, hogy milyen érzés volt észrevenni, majd egy kicsit pontosabban megmutatni, mi nem volt egészen mindegy.
Ennyi a heti kísérlet. 
A következő, utolsó állomáson pedig kapsz tőlem egy kérdést.
Azt már nem kell megoldanod. Azt csak viszed magaddal.
Nem?
S – Segítő kérdés
Ezt pedig itt hagyom neked.
Nem kell rögtön megválaszolnod, nem kérem számon jövő pénteken, és még csak az sem biztos, hogy akkor érkezik meg a válasz, amikor éppen gondolkodsz rajta.
A jó kérdéseknek ugyanis van egy kissé idegesítő szokásuk: csendben velünk jönnek, aztán amikor már azt hisszük, rég elfelejtettük őket, egyszer csak mosogatás, vezetés vagy fogmosás közben megszólal bennünk valami:
„A francba.”
És lehet, hogy éppen megérkezett a válasz.
Most már megnéztük a „mindegy”-et közelről, távolabbról, egy kicsit oldalról is, Pecsétőr pedig közben példás önuralommal viselte, hogy turkáltunk a munkaterületén.
Úgyhogy ezen a ponton már nem szeretnék újabb magyarázatot adni.
Inkább itt hagyok neked egy kérdést:
Nem azt kérdezem, hogy miért nem mondod ki.
És azt sem, hogy mit kellene másképpen csinálnod.
Csak azt, hogy miből tudhatná?
- A hangodból?
- Az arcodról?
- Abból, hogy már tizenöt éve ismer?
- Abból, hogy „azért ez szerintem eléggé egyértelmű”?
- Vagy abból, hogy legutóbb is ugyanezt szeretted volna?
- Esetleg sehonnan.
Ez utóbbi Pecsétőr számára kissé kellemetlen fejlemény lehet.
Mert könnyen lehet, hogy amit mi belül teljesen világosan érzünk, az kívülről egyáltalán nem látható.
Mi ismerjük a mondat folytatását.
A másik csak azt hallotta:
„Mindegy.”
És talán éppen ezért érdemes néha még egy pillanatig ott maradni előtte.
Nem azért, hogy minden „mindegy” mögött titkos jelentést keressünk.
Csak azért, hogy legyen lehetőségünk észrevenni, amikor mi magunk tudunk valamit, amit a másiknak esélye sem volt megtudni.
Pecsétőr közben nyugodtan visszacsukhatja az ócska fadobozt. Mára végeztünk.
Bár ahogy ismerem, azért még ellenőrzi, rendesen a helyén van-e minden pecsétje.
A kérdést viszont nem tesszük vissza a dobozba.
Ezt vidd magaddal:
Nem kell most válaszolnod rá.
Lehet, hogy holnap vacsoránál jut eszedbe.
Vagy hétvégén, amikor valaki megkérdezi:
– Hová menjünk?
És már majdnem rávágod:
– Nekem mind…
Na. Ott találkozunk.
És nálad hogy van ez?
És nálad hogy van ez?Most már én eleget beszéltem erről a fránya a „mindegy”-ről.
Kíváncsi vagyok a te történetedre is.
Volt már olyan helyzeted, amikor azt mondtad, hogy „mindegy”, aztán kiderült – akár csak saját magad számára –, hogy azért mégsem volt egészen mindegy?
Vagy inkább a másik oldalt ismered?
Valaki rád bízta a döntést, te becsületesen választottál, majd néhány perccel később kiderült, hogy létezett egy helyes válasz, csak éppen neked felejtették el megadni?
Írd meg nyugodtan itt, a hozzászólások között.
Nem kell nagy történetre gondolnod, sőt: engem éppen azok az apró, hétköznapi helyzetek érdekelnek, amelyekben egyszer csak rajtakapjuk magunkat.
És ha közben kérdésed támadt, azt is hozd ide bátran.
Olvasom a hozzászólásokat, és válaszolok is.
Pecsétőrt pedig megpróbálom majd távol tartani a kommentmező „Ezt inkább ne írd le!” feliratú pecsétjétől.
És ha itt még nem tennél PONTOT…
Most végigjártad a nulladik P.O.N.T.O.S. mind a hat állomását. Lehet, hogy közben eszedbe jutott egy saját történet, felismertél egy régi pecsétet, vagy éppen új kérdések születtek benned.
A P.O.N.T.O.S. utazás azonban itt még nem ér véget.
Október 23-tól minden pénteken egy új önismereti témával várlak. A tanteremben mind a hat állomáson végigjárhatod az adott heti témát, kérdezhetsz, megoszthatod a felismeréseidet, én pedig személyesen válaszolok neked.
Ha szeretnél továbbhaladni ezen az önismereti úton, a csatlakozási lehetőségeket is megmutatom. Te döntöd el, mikor és hogyan folytatod.