Ha eddig is olvastad ezt a blogsorozatot, akkor tudod, hogy már születésemkor szinte egyből kaptam a szüleimtől, nagyszüleimtől két gátló parancsot is.

Ezekről már írtam az előző két bejegyzésemben. Az első részt itt találod, míg a másodikat ide kattintva olvashatod el.

Bevallom, hogy nem csak ennyi volt, amivel megajándékoztak gyerekként a szüleim, nevelőim.

Mivel nem voltam sem betervezett gyerek, és még lányként is jöttem a világra „gyerek” helyett, ezekkel tudatosan, így nem szembesültem ugyan, csak akkor, amikor rátaláltam a számomra mágikus TA-ra, azaz tranzakcióanalízisre.

De, ha már jöttem, azért csak elfogadtak, sőt szeretetet is kaptam bőven a szüleimtől, ezzel nem volt itt probléma.

Viszont kései gyerekként jöttem a világra, így a szülők – az akkori idővel számolva, főleg apám, aki anyámnál majdnem kilenc évvel idősebb - már egy kicsit túl voltak azon a koron, amikor az ideális szülői korban lettek volna.
Persze ez csupán egy általánosítás, hiszen akkor is voltak olyan házaspárok, akik megszenvedték azt, hogy gyerekük lehessen. Az én szüleimnél ez nem volt nagy probléma, hiszen, ha minden gyerek megszületett volna talán négyen lettünk volna ebben az alomban.

Én, későn ugyan, de megszülettem. A szeretet tehát nem is volt kérdés, hiszen kaptam, csak valahogyan elcsúszott az idő az én esetemben.

Mindig a "kicsi”-nek emlegettek, a tökmagnak, aki nem nő fel, aki anya kicsi porontya, apa szeme fénye, aprósága marad.

Egy emlékem erről azokból az időkből, amikor a szüleim építkeztek egy szörnyű katasztrófa után, ugyanis a 70-es árvíz, amikor a Szamos kiöntött, letarolva mindent, a házukat rommá pusztította. Valószínű, hogy anyámat akkor hatalmas trauma érhette, amit teljesen soha nem hevert ki.
Ezeket az időket az elbeszélésük alapján tudom valamiképpen csupán összerakni, a lényeg, hogy nehéz időket éltek át, ezek lehettek talán az okok, amiért aztán nem lettünk többen a családban.

Visszatérve erre az emlékre, apám olyan igazi gondoskodó családfő volt. Vettek ugyan házat az árvíz után, ekkor már Szatmárnémeti központjában, viszont egy telekkel együtt.

Apám volt a család feje, és egyben az is, aki a nagy dolgokban döntött. Én hiszem, hogy az, hogy erre a telekre egy emeletes ház került, ez is az ő akarata szerint történt. Anya mindenben követte őt. Nálunk igazán vita a szüleink között nem volt, amit mi, gyerekek hallhattunk volna.

Tehát készült a ház, ha lassan is, mivel a pénz azért szűkösen gyűlt csak össze azokban a kommunista időkben. Apámnak ugyan felsővezetői beosztása volt, ez mégsem jelentette azt, hogy a keresete is a mai szinten alakult akkor.

Emlékszem, hogy készen volt a ház alapja, és sokat hallottuk a nővéremmel, hogy ez a ház igazán nekünk készül, hiszen mindkét szint egyformának épült, azonos beosztással, két teljesen egyforma lakással.

Ennek a lényegét én akkor még fel sem tudtam fogni, csak annak örültem, hogy apámmal sárkányt készítettünk, és lehetett a kész, viszont falak nélküli alapzaton azt eregetni.

Én pöttöm voltam, nővérem már „kész” nagylány hozzám képest, mégis nagyon élveztük ezeket az időket mindketten.

Arra ugyan már konkrétan nem emlékszem, hogy a tulajdonosi elosztása a háznak miképpen is történt. Azt tudom csak, hogy a földszint lett volna egyszer az enyém, az emelet pedig a nővéremé.
A magyarázatot is tudom: azért lett volna a földszint az én tulajdonom, hogy a szüleim, ha majd megöregszenek, velem lesznek, és így nem kell majd annyi lépcsőt megmászniuk.

Sok minden egyéb is utalt még arra, hogy ez a parancs megérkezett hozzám, amely így hangzik: „Ne nőj fel!", vagyis maradj örökre gyerek, aki az marad mindig majd a szüleinek.

Sokunk kapja nagyon erősen ezt a parancsot, akik aztán tényleg örök gyerekek is maradnak: agglegények, vénlányok, akik a szüleik támaszaként élik le az életüket. Azonban van közöttünk olyan is, aki megszegve ezt a parancsot, fellázadva mégis valahogyan felnő. Én is valamilyen formában ezt tettem.

Elkerültem otthonról nagyon hamar, hiszen tovább tanultam, más helyen, más városban.

Viszont az a „kicsi gyerek” valahol még ott él bennem.

A ház ugyan felépült, de sem én, sem a nővérem nem élünk ott, abban a városban. A ház így már más tulajdona lett.

A gyerekkorunk viszont ott, abban a házban telt, és ott, abban a közegben sokat hallottam azt a mondatot, hogy a földszint mi miatt lesz majd egykor az én tulajdonom.

Ma egy teljesen más városban élünk. A szüleim is, a nővérem és én is. Nővérem egy kicsit távolabb ugyan, viszont itt él Győr-Mosonban. Mint ahogyan a szüleim és én is.
Mi a szüleimmel egy kisvárosban élünk, nem messze egymástól: a két házat csupán az utcák neve különbözteti meg, s közöttük mindössze egy úttest van, légvonalban egymásra néz az itthon az otthonnal.

Ha nem a központban lennénk, talán még házak sem ékelődnének közénk.

Ezt a parancsot sokáig húrcoltam magamban. Valahol még ott van ma is, mára  már megszelídülve ugyan.

Én vagyok ma felnőtt nőként az, aki a mai napig - és még remélem sokáig - a szüleim legfőbb támasza maradt.

Ma már kislányomnak vagy Zsuzsikámnak szólítanak, nem rövid már a hajam sem, sőt nagyon kicsi sem maradtam. Felnőttem, aki felelősséget vállal, aki tud dönteni és aki cselekszik is.

Mindezt úgy, hogy szeretetet kapok öreg szüleimtől, és adok is, hiszen a szeretet az végtelen is lehet, hát van miből adnom, ebben nem szűkölködöm, mint ahogyan szülői gátló parancsokban sem:  de az már a múlté.

Te is leteheted ezeket a gátló parancsokat, ha van benned egy kis kíváncsiság és az önismereted iránti eltökéltség. Ezt az esélyt, ha érdekelnek a saját parancsaid, amelyekkel mai napig is élsz, és letennéd őket, tanfolyam formájában csak nálam találod meg. Ha bővebben érdekel, nézz rá, kattints ide.