Avagy saját türelmetlenségem története.

Valahol ott hagytam abba a történetemet, hogy a hétfői balesetem után, illetve a keddi sürgősségi osztályon eltöltött hosszú várakozást követően az ott kapott térdig érő fekvőgipszet csütörtökön reggel egy kis segítséggel eltávolítottam, azaz levágtam a lábamról.

A Hakapeszi maki életemnek így hamar véget vetettem és egy időre a türelmetlenségem is alábbhagyott, amivel a lendületem új erőre kapott. Legalábbis ezt gondoltam - akkor.

Terveztem újra a napjaimat, belevetettem magam a napi teendőimbe, az írásba, és a hivatásom gyakorlásába is természetesen. A probléma, hogy ez csupán tervezés szintjén maradt.

Így hát hiába terveztem, mivel a lábam minduntalan közbeszólt, habár nem szavak szintjén, de ez így mégis nagyon beszédes.

Akárhogyan is tettem-vettem, vagy útban volt, vagy pedig a fájdalom jelezte, hogy márpedig neki most már elege van.

Igazából az éjszakáimnak is lőttek, mivel a helyemet ott is nehezen, keservesen találtam csak meg.

A rögzítővel fájdalmas volt a fekvés, ha pedig levettem, akkor nyilallott, mivel a normális pozíció, amelyet felvettem, na, az neki túlságosan is korai volt. A gumiharisnya is szorított.

Autóba ülni sem tudtam, pedig én azt hittem, ha a gipsz lekerül rólam, kis pihenés után a rögzítővel vagy a gumiharisnyával az már nekem menni fog.

Komfortzóna ide vagy oda, nem szeretem, ha az túl szűk, ezért túl kicsinek éreztem azt, amiben létezni tudtam. Holott az otthonom mindig is megnyugtatott, most valahogyan mégis azt éreztem, hogy nagyon is kevés a mozgásterem. A ház körüli terület ugyan szép nagy, de ha a járás nehézkes, akkor csak merengeni tudok azon, hogy én a telekhatárokat bejárhatom.

Újra elfogott a türelmetlenségem, mivel készültem hozzákezdeni egy újabb tanfolyamhoz is, viszont ülve nem ment, mivel a lábamat lógatva csak tovább dagadt és nyilallott egyhuzamban.

Fekve viszont felvettem mindenféle lehetetlennek tűnő pozíciót, de ez sem hagyott sokáig nyugodnom, mivel a lábam negyedóra múlva jelentkezett, és jelez ma is, hogy ideje abbahagynom, mert számára elég volt.

Az erőltetés nem tett jót a közérzetemnek sem és egyre nehezebb lett újra minden.

Megint jött a tehetetlenség érzése, amelyet aztán kísért a türelmetlenségem is azzal karöltve.

Akkor, ott ez a felismerés viszont észhez térített: itt az ideje megpihennem, lelassulnom.
Nem kell nekem mindennek, mindig és mindenkinek megfelelnem.
Nem kell a házunk minden szegletének patyolattisztának lennie, ha nem tudom azt megteremteni.
Nem kell feltétlenül minden áldott nap más ételt tálalnom a családnak. Sőt, nem kell feltétlenül ezt nekem megcsinálnom.
Nem kell minden héten kivasalnom a ruhákat, van elegendő, akár egy hónapra is, ha jól belegondolok. És ha már ennél a gondolatnál tartok, más is vasalhat, ha azt szépen megkérem, mert én most nem tudok.
A bevásárlást sem kell egyedül megoldanom, sőt mást sem.

Nincs meg ma? Ja, holnap sem? Ha halaszthatatlan a dolog, más is meg tudja csinálni helyettem.

Nem egoizmus az, ha magamnak én vagyok a legfontosabb. Nem beszélve arról, ha az egészségem van MOST a fókuszban.

Ha én jól vagyok, ha a lelki békém a helyén van, a környezetemben élők is jól vannak.

A türelmetlenségemet hamar át tudom adni másoknak, akkor is, ha ki sem mondom azt, hiszen látszik minden arcjátékomban, mozdulataimban, testtartásomban. Nincs szem, nincs fül, amelyik nem látja és nem hallja azt.

Így teszek hát MA is. Élvezem a csendet, ha arra van szükségem. Zenét hallgatok, ha arra támad kedvem. Olvasok vagy meditálok, ha kedvem tartja.
Lelassítom a gondolataimat, mélyeket lélegezve szívom magamba a nyugalmamat.

Nincsen időgépem, nem gyorsíthatom fel az eseményeket. Ha lenne sem állna ez szándékomban. Viszont a gyógyulásomat felgyorsíthatom, ez lehetséges. Ez csakis rajtam áll, vagy bukik.

Mégis tudnod kell, hogy én is EMBERből vagyok, húsból, vérből gyúrva. Még akkor is, ha olyan sok-sok mindent már megtanultam.

Szabad türelmetlennek lennem. Ez nem jelenti azt, hogy én egy türelmetlen perszóna vagyok.

Szabad dühösnek is lennem. Mégsem azt jelenti, hogy én egy dühös ember vagyok.

Félhetek is, mert azt is szabad, hiszen ez az egyik alapérzelem. Attól én még nem egy félős nő vagyok.

És igen: szabad nekem is megpihennem - a saját érdekemben.

Elengedtem hát a türelmetlenségemet és teljes lelki békében most éppen gyógyulok.

Köszönöm, hogy végig olvastad a türelmetlenségem történetét. Remélem volt számodra is tanulság a történetben.

Nekem nagyon is az VOLT, VAN és LESZ.

Ha észrevételed van, hozzászólnál, vagy megosztanád a saját tapasztalataidat, tedd meg bátran, okulhatunk majd sokan belőle. Ne fogd vissza magad.