Legutóbbi bejegyzésemben írtam már az első két gátló parancsomról, amelyeket a tranzakcióanalízis segítségével ismertem fel.

Nem könnyű parancsok ezek, mivel amint írtam, az egyik úgy hangzik, hogy: „Ne létezz!”.

Talán ez az egyik legkeményebb parancs, amelyet kaphatunk gyerekként, hiszen a létezésünket is negálja már maga a megnevezése.

Mindezt kaptam úgy, hogy a családban a szüleim házasságában voltak megszületésem előtt nem kívánt terhességek, amelyek aztán nem végződtek a magzatra nézve szerencsésen, mivel meg sem születhettek.

Én ezek miatt nem neheztelek a szüleimre, akkor éppen azt tették, ami számukra a legmegfelelőbb megoldást jelentette abban az élethelyzetben, amiben voltak. Úgy gondolom, az ítélkezés nem is az én dolgom, hiszem, hogy mindketten megszenvedték döntéseiket.

Édesanyám ráadásul egyikbe majdnem bele is halhatott volna, ha nem lett volna elég erős a szervezete, és nem kap megfelelő orvosi ellátást utána.

Mint írtam, magam sem voltam betervezve, csak jöttem – amint legutóbb fogalmaztam –, valahogyan besikerültem. Aztán megkegyelmeztek, így világra jöhettem.

Pszichológia és Coaching, gátló parancsok, tranzakcióanalízis, születési engedély

Valószínű, hogy emiatt lettem aztán kicsi és nyeszlett, alig láthatóvá téve magamat a családban.
Halk, hallgatag, csöndes gyerek voltam. A fejlődésem is lassú volt, enni sem nagyon akartam, nehezen találtak olyan ételeket, amiket aztán legyűrtem valahogyan.

Lettem a tipikus „jógyerek” kategória. Csak akkor szóltam, ha kérdeztek, mivel sokszor hallottam olyan kijelentéseket, hogy „nem illik”, ugyan nem igazán értettem még akkor, hogy ez mit is jelenthet, csupán a hangsúly és a mimika, amivel ezek a mondatok elhangzottak, nagyon beszédesek voltak a számomra.

Talán te is hallottál hasonlókat:

„Amikor a felnőtt beszél, a gyerek hallgat.”

Egy másik szokás is volt nálunk, hogy amikor olyan vendégek jöttek, akik gyermekek nélkül érkeztek hozzánk, nekünk a nővéremmel illedelmesen köszönteni kellett a társaságot, aztán ki kellett mennünk a szobából, hogy a felnőttek nélkülünk beszélhessenek.

Ez is egy olyan tiltás volt, amely ugyan szép szóval érkezett, de jött folyamatosan. Ilyenkor nővéremmel a közös szobánkban kellett lennünk, lehetőleg csendben, hogy tudják azok, akik nálunk vannak, hogy a gyerekek jól neveltek ebben a családban.

Volt olyan is, hogy ilyenkor magam voltam csak, mivel a nővérem idősebb lévén, sokkal szabadabb volt nálam. Ilyenkor valami olyasmit éreztem, hogy fel kell szívódnom, hogy én már nem is létezem a szüleim számára.

Aztán amikor vége volt az összejövetelnek, akkor, ha még nem voltunk ágyban, előbújhattunk újra, és elköszönhettünk a társaságtól.
Ilyenkor büszkék voltak a szüleim, hogy micsoda jó gyerek vagyok, és természetesen a nővérem is, mert hagytuk őket nyugodtan beszélgetni.

Pedig nagyon kíváncsi voltam minden egyes alkalommal, hogy vajon miről társaloghatnak, mi lehet a téma. Persze ezt egyik alkalommal sem tudtam meg, csak gondolkodhattam róla.

Amikor nagyobb lettem, cseperedtem, megfogadtam magamban, hogy én nem leszek ilyen a gyerekeimmel. Hát igen… Azonban ez már egy másik történet.

Aztán a másik gátló parancs, amiről írtam nektek, az sem egy egyszerű tiltás volt a számomra.

Ez így hangzott: „Ne légy önmagad!”.

Fiúnak vártak, lány lettem, és káromkodásra bújtam ki erre a világra. Lettem viszont kisfiamnak szólítva egész gyerekkoromban.

Pszichológia és Coaching, gátló parancsok, tranzakcióanalízis, fiú helyett lány

Ezt hallgattam mindaddig, míg a tranzakcióanalízissel meg nem ismerkedtem.

Aztán ezeket a parancsokat sikerült átbeszélnem a szüleimmel.

Nem akartak ők rosszat. Nem bántani, büntetni akartak, csupán ők is ezt kapták, hát ezt tudták továbbadni nekünk is: gyerekeiknek.
Jelen esetben nekem, hiszen itt és most csakis magamról írok és beszélek.

Pedig nagyon szeretnek. Nagyon megbecsülnek. Talán még azt is kijelenthetem, hogy valamilyen formában tisztelnek is engem. Azonban nem mindig volt ez a szeretet számomra ennyire nyilvánvaló. Most már viszont tudom, érzem, minden egyes napon.

Mint ahogyan ez részemről is egy igazi, mély, feltétel nélküli szeretet, melyet mindkét szülőm iránt érzek.

Pszichológia és Coaching, gátló parancsok, tranzakcióanalízis, feltétel nélküli szeretet

Harag nélkül.

Bántó szó nélkül.

Nem keresem a vétkeseket bennük, hiszen semmi olyat sem tettek, ami ne szívből jött volna részükről, egy tiszta, őszinte szeretetből. A legjobbat akarták nekem, s akarják ma és holnap is.

Mint ahogyan én is: nekik. Még sokáig.

  • Ez szomorú…de nagyon igaz erre a nemzedèkre
    Nàlam is más amit tovàbb adtam a gyerekeimnek mert nem akartam azt èrezzèk amit èn sokszor

    Kriszta

    • Igen Kriszta.. mi is mást adunk át a gyerekeinknek. Viszont a parancsok alól ők sem mentesültek. Ezeket viszont javítani tudjuk, ha meg- és felismerjük őket.

  • Ez a „fiam”, meg „gyerek” kérdés már több évszázados/ezredes jelenség, amikor csak az számít gyereknek, aki fiú.
    Bár ez szerintem a patriarchális berendezkedésből és az ugyanilyen istenképünkből fakad. Ami persze csak egy magyarázat, és nem oldja meg a helyzetet, mert magukat a Kultúra Anyánk által belénk táplált dogmákat kellene megváltoztatni, felülírni, de úgy tűnik, ez egyenlőre csak a személyes síkon kerülhet rendezésre, ami talán majd generációk múltán átöröklődő minta lesz (ha Kultúra Anya hagyja).
    Rengeteg olyan mintát, „tényt” kapunk az életünk során a kultúránktól, amibe beleszülettünk, ami bizony egyáltalán nem állja meg a helyét, de mivel ezt kevesen kérdőjelezik meg, így megy minden az eddigiek szerint.

    Pedig ideje lenne istenképünkbe, a teremtésbe, teremtett világba behívni a női minőséget is, mert ebben a jelenlegi formában ez a kép, hitrendszer
    már nem emel minket olyan szinten, mint ahogyan arra szükségünk lenne, hogy valódi kapcsolatunk legyen…

    • Nagyon- nagyon jó a meglátásod.
      Nem hiába nevezik transzgenerációs mintáknak is azt, amit hozunk otthonról.
      És igen… A NŐ és a FÉRFI, szerintem akkor tud egy megfelelő, nem függő párkapcsolatban élni, ha egyenrangú félként néznek egymásra.
      A női társadalmi réteg viszont még a mai napig is másodrendű. Csak gondoljunk itt egyszerűen a személyi számokra: a férfiaknak egyessel, a nőké másodikként a kettessel kezdődik.
      Megemlíthetném itt akár a fizetéseket is: egy felső- vagy akár középvezető, ha férfi, ugyanazért a munkáért több juttatást kap, mint egy nőtársa. Ugyan miért? Mert egy nő kevésbé jó, kitartó, megfelelő, stb.?
      Kultúra Anyánk ezt a hitrendszert mikorra írhatja felül? Ez bizony rajtunk múlik, áll vagy bukik.
      Én mégis azt hiszem, ez nem mostanában fog megtörténni.

  • {"email":"Érvénytelen email cím","url":"Érvénytelen weboldal URL","required":"Egy kötelező mező üres"}
    >