Amikor a szánk gyorsabban válaszol, mint ahogy mi magunk eldöntenénk, mit is szeretnénk...
– Persze, megoldom!
Kimondtad. Mosolyogtál is hozzá, mert azért mégsem illik olyan arcot vágni, mintha éppen most jelentkeztek volna be hozzád egy háromhetes, teljes ellátást igénylő vendégeskedésre.
A másik megköszönte, megkönnyebbült, talán még azt is hozzátette, hogy tudta, rád mindig számíthat.
Te pedig ott maradtál az újabb vállalásoddal, és mire becsukódott mögötte az ajtó, már egészen más mondat járt a fejedben.
„De hát én ezt nem is akartam!”
És talán nem is ez volt az első alkalom. Megint elvállaltál valamit sokadikszor, amihez sem időd, sem kedved, sem energiád nincs. Megint átszervezted a napodat valaki más kedvéért, miközben a saját terveid csendben lekerültek a napirendről.
Aztán jön a jól ismert kérdés is: miért nem tudtam egyszerűen nemet mondani?
Csakhogy ebben a kérdésben máris ott rejtőzik egy feltételezés is. Mintha pontosan tudtad volna, mit szeretnél, csak valamiért nem voltál elég határozott ahhoz, hogy képviseld is.
Pedig könnyen lehet, hogy abban a pillanatban még te magad sem jutottál szóhoz.
Amikor az igen megelőzi a döntést
Van olyan igen is, amelyet örömmel mondunk ki. Szeretnénk segíteni, részt venni valamiben, időt tölteni valakivel, és a vállalásunk összhangban van azzal, amit fontosnak tartunk.
És van egy másik fajta igen is.
Ez sokszor olyan gyorsan érkezik, hogy szinte észre sem vesszük, mikor döntöttünk. A másik még be sem fejezte a kérését, mi már bólogatunk is. Mire végiggondolnánk, belefér-e az időnkbe, van-e hozzá energiánk, vagy egyáltalán szeretnénk-e, már meg is született a megállapodás.
Kívülről a két igen teljesen egyformának látszódhat.
A másik ember nem feltétlenül érzékeli, hogy az egyik mögött szabad választás, a másik mögött pedig feszültség, félelem vagy egy régi megszokás áll.
Sőt, néha még mi magunk sem érzékeljük azonnal.
Csak később, amikor már egyedül vagyunk, és valami furcsa elégedetlenség kezd motoszkálni bennünk. Bosszúsak leszünk a másikra, amiért megint kért valamit. Bosszúsak leszünk magunkra, amiért megint beleegyeztünk. És talán még bűntudatunk is támad, amiért bosszúsak vagyunk.
Szép kis belső társaság gyűlik össze ilyenkor. Egyikük vállal, a másik tiltakozik, a harmadik szemrehányást tesz, a negyedik pedig próbálja fenntartani a békét.
Csak éppen erre a megbeszélésre elfelejtettek meghívni téged.
Lehet, hogy nem a kérésre válaszolsz
Képzelj el egy egészen hétköznapi helyzetet.
Egy kollégád megkér, hogy segíts neki valamiben. Tudod, hogy a saját feladataiddal is alig haladsz, és ha ezt most elvállalod, valószínűleg tovább kell dolgoznod.
Mégis igent mondasz.
Miért?
Talán azért, mert szereted a kollégádat, és fontos neked a jó kapcsolat. Talán azért, mert tudod, milyen kellemetlen segítséget kérni, és nem szeretnéd őt ebben a helyzetben magára hagyni.
De az is lehet, hogy a kérés pillanatában nem csupán az hangzik el benned, hogy „tudok-e segíteni?”, hanem valami egészen más is.
- Mit fog gondolni rólam, ha nemet mondok?
- Önzőnek tart majd?
- Legközelebb ő sem segít nekem?
- Megromlik a kapcsolatunk?
A kérés így már nem egyszerűen arról szól majd, hogy elvégzel-e egy feladatot. Szinte észrevétlenül kapcsolati kérdéssé válik.
Nem azt mérlegeled, belefér-e a segítség, hanem azt, megengedheted-e magadnak a visszautasítást.Ez pedig egészen más belső helyzetet szül.
A másik ember lehet, hogy minden további nélkül elfogadná a nemleges választ. Te viszont már előre átéled annak a következményeit, amitől tartasz.
És ami különösen érdekes: ezek a következmények néha akkor is valóságosnak érződnek, ha még soha nem próbáltad ki, valóban bekövetkeznének-e.
A szerethetőség láthatatlan feltételei
Sokan úgy nőttünk fel, hogy a kedvességet, az alkalmazkodást, a segítőkészséget értékként tanultuk meg.
Ezzel önmagában semmi baj nincs.
A gond ott kezdődhet, amikor egy gyermek számára ezek nem egyszerűen kívánatos viselkedések, hanem a kapcsolati biztonság feltételeivé válnak.
Ha akkor kapott több figyelmet, elismerést vagy nyugalmat, amikor nem ellenkezett, amikor megértő volt, amikor nem okozott gondot, könnyen kialakulhatott benne egy következtetés:
„Akkor vagyok szerethető, ha másoknak jó velem.”Ezt nem feltétlenül mondta ki neki senki. Nem kell hozzá egyetlen nagy, emlékezetes mondat sem. Sok apró tapasztalatból is összeállhat.
A tranzakcióanalízisben ismerjük a „Szerezz örömet!” hajtóerőt, amelynek működésében különösen fontossá válhat mások elégedettsége, elismerése és jólléte.
Az ilyen belső késztetés nem azt jelenti, hogy valaki gyenge vagy képtelen önállóan dönteni. Sokszor éppen olyan embereknél jelenik meg, akik figyelmesek, megbízhatók, érzékenyek mások szükségleteire, és rengeteg energiát fordítanak a kapcsolataikra.
Csakhogy ha mások elégedettsége túlságosan fontos mércévé válik, a saját szükségletek könnyen háttérbe szorulnak.
Ilyenkor egy egyszerű nem is aránytalanul nagy belső jelentőséget kaphat.
Nemcsak egy kérésre mondanál nemet, hanem mintha a jó ember, a jó társ, a jó szülő vagy a jó munkatárs szerepét is kockára tennéd.
És ki szeretné egyetlen mondattal elveszíteni a saját magáról gondosan felépített jó véleményét?
A bűntudat, amely már a nem előtt megérkezik
Van, aki még ki sem mondta a nemet, de máris rosszul érzi magát miatta.
Elképzeli a másik csalódottságát, szomorúságát, esetleg sértődöttségét. Fejben már magyarázkodik, mentegetőzik, bizonygatja, hogy nem azért nem segít, mert nem fontos neki a másik.
Pedig a kérésre még nem is válaszolt.
Ez az előre megélt bűntudat különösen erős lehet azoknál, akik hozzászoktak ahhoz, hogy mások érzéseiért is felelősséget vállaljanak.
- Ha valaki csalódott, akkor biztosan rosszat tettem.
- Ha valaki szomorú, akkor nekem kellene megvigasztalnom.
- Ha valaki neheztel rám, akkor valamit helyre kell hoznom.
Csakhogy a másik ember csalódottsága önmagában még nem bizonyítja, hogy rosszul döntöttél.
Egy visszautasítás lehet kellemetlen annak, aki kér. Lehet, hogy valóban csalódott lesz, és az is lehet, hogy átmenetileg feszültség keletkezik kettőtök között.
Ettől a döntés még nem feltétlenül igazságtalan, önző vagy szeretetlen.
Az emberi kapcsolatokban időnként két teljesen jogos igény találkozik, amelyek egyszerre nem teljesíthetők.
A másik szeretné, hogy segíts. Te pedig szeretnél pihenni.
Mindkettő létezhet anélkül, hogy valamelyikőtök rossz ember lenne.
Ez egyszerűnek hangzik, de annak, aki régóta összekapcsolja a szeretetet az alkalmazkodással, egészen új nézőpont lehet.
Amikor a béke fontosabb lesz, mint a valódi egyetértés
Van egy másik gyakori ok is az automatikus igen mögött: a konfliktus elkerülése.
Egyes családokban a nézeteltérés természetes része az együttélésnek. Lehet vitatkozni, eltérően gondolkodni, nemet mondani, majd később ugyanúgy leülni együtt vacsorázni.
Más családokban a konfliktus sokkal fenyegetőbb élmény lehetett.
A nézeteltérést sértődés, büntető hallgatás, kiabálás vagy a kapcsolat megvonásának érzése követhette. Ilyen környezetben az alkalmazkodás akár fontos túlélési stratégiává is válhatott.
A gyermek megtanulhatta, hogy a nyugalom megőrzése érdekében jobb engedni.
Felnőttként azonban már egészen más körülmények között élhet, miközben a régi reakció változatlanul működik.
A párja megkérdezi, hová menjenek hétvégén.
„Nekem mindegy” – érkezik a válasz.
Csakhogy nem is igazán mindegy ez.
Ő otthon maradna, olvasna, pihenne, és legszívesebben senkivel sem beszélgetne egy darabig.
Mégis enged, mert egy közös programról szóló egyeztetésben már előre ott érzi a lehetséges vitát.
Aztán vasárnap este fáradtan és ingerülten gondol arra, hogy megint nem jutott ideje magára.
A konfliktust sikerült elkerülni. Az elégedetlenséget viszont nem.
Sőt, az néha éppen a sok elkerült konfliktusból épül fel.
És mi történik az ki nem mondott nemekkel?
Egyetlen ilyen helyzet talán nem tűnik különösebben jelentősnek. De ha újra és újra megismétlődik, az alkalmazkodás lassan nemcsak a döntéseinket, hanem a kapcsolatainkat is alakíthatja.
A következő részben éppen ezt nézzük meg: miért lehetünk dühösek a másikra, amikor egyszer mi magunk mondtunk igent?
És hogyan válhat a „rám mindig lehet számítani” szerep idővel olyan teherré, amelyet már nem szívesen viselünk?
Addig is érdemes megőrizni egy gondolatot: két egyformán hangzó igen mögött egészen különböző történet húzódhat meg.
Ha a saját igenjeid mögé is benéznél…
A felismerés fontos kezdet. A hétköznapokban azonban sokszor már nehezebb észrevenni, mikor kapcsol be egy régi megszokás.
Ezért készítettem el az Önismereti Mozaikok első részét: Miért mondtam már megint igent?
Egy 17 oldalas, letölthető és nyomtatható, játékos önismereti munkafüzetet, amely négy héten át segít megfigyelni a saját automatikus reakcióidat, és kipróbálni új lehetőségeket.
Megnézem az Önismereti Mozaikok első részét!
Ha pedig a saját helyzeteidet inkább személyesen szeretnéd átbeszélni, egy ingyenes, 15 perces felmérő beszélgetésen megnézhetjük, hogyan tudnék segíteni neked.
Molnár Zsuzsa – rendszer- és integratív szemléletű coach