Arról már írtam az előzőekben, hogy nagyon szerettem tanulni. Valahogy mindig is bennem volt egy jó adag kíváncsiság, a tudás iránti vágy, ami miatt aztán nem igazán értem be félismeretekkel.

Ha valamit nem értettem, addig kérdeztem vagy utánajártam, amíg a köd tisztulni kezdett előttem. Emellett sokat gyakoroltam – főleg olyan tantárgyak esetén, amelyek megkívánták ezt –, hogy ne csak értsem, hanem megoldani is tudjam a feladatokat.

Sokat görnyedtem a könyveim felett, nem magoltam ugyan, viszont ahhoz, hogy tudjam is, saját magamnak felmondtam a leckéket.

Pszichológia & Coaching, önismeret, tranzakcióanalízis, gátló parancsok, tanulás

Rengeteget olvastam közben, s mivel szerettem a régi írókat, vettem magamnak egy magyarázó szótárt, illetve egy idegen szavak gyűjteményt, így a szókincsem gyarapodott, és ennek megvolt az eredménye.

A magyar nyelv és irodalom is a kedvenceim közé tartozott. Írtam az esszéket, az elbeszéléseket, fogalmaztam szépen, és írtam a dolgozataim jelesre, miközben feleléseim is így végződtek.

Engem nem kellett szólongatni, hogy menjek már tanulni
Nem kellett emlékeztetni arra, hogy írjak házifeladatot.
Arra sem, hogy olvassam el a kötelező olvasmányokat.
Sőt, azt sem kellett mondaniuk a szüleimnek, hogy holnap „doga”, azaz dolgozat lesz.
Az ellenőrzőmet szinte sohasem kérte tőlem senki el, szemben a nővéremével.

Az iskolában persze más is szorgalmas volt. Egy olyan suliba jártam ugyanis, ahol tényleg olyan gyerekek jártak, akiknek a teljesítménye elég magas szinten volt.

Hogy kitűntem esetleg közülük? Lehetséges, bár én ezt nem éreztem, és nem is éreztette ezt szinte senki sem velem, ha volt is néha azért kivétel.

Az, hogy jól tanulok, az számomra teljesen természetes dolog volt.

Otthon a szüleim elég gyakran szóltak rám, hogy hagyjam már abba, mert „a jóból is megárt a sok!”
És hasonló dolgok értek tiltásként a tanulás kapcsán. Hagyjam abba, menjek már lefeküdni.

Hagyjam abba, ennyi idő után már nem fog a fejem, menjek játszani.

És egyébként is:

„Hagyd abba! Elég volt már mára".

Én pedig csak csináltam tovább, fittyet hányva minden tiltó szóra.

Mint azt már írtam, van egy nővérem, akit viszont teljesen más természettel áldott meg az Univerzum, az Isten, a sors, vagy éppen, amiben hiszel.

Ő igazi társas lény volt mindig is. Folyton keresniük kellett a szüleimnek, hogy éppen hol csatangol, kivel sétál suli után ahelyett, hogy hazatérne.
Őt a tanulás annyira nem villanyozta fel, nem volt rossz tanuló ugyan, de a kitűnőtől messze elmaradt.

Mégis őt állították fel a szüleim elém példaképnek:

Bezzeg a nővérednek tanulnia sem kell, elég az is, ha odafigyel az iskolában, és már tud is mindent!”

Így lettem otthon elkönyvelve úgy, hogy nekem sokat kell tanulnom ahhoz, hogy jó legyek, nekem „jó fenék” kell, BEZZEG a nővéremnek nem.

Ő első hallásra mindent megjegyez, nekem meg ehhez órákat tanulnom kell.

Pszichológia & Coaching, önismeret, tranzakcióanalízis, gátló parancsok, hagyd abba!

Csak éppen az ellenőrzőben szereplő jegyeink eltérők voltak, mert én nem elégedtem meg a közepessel, ha kitűnőre is felelhettem. És mindent tudtam, megjegyeztem.

Még mai napig is hallom néha ezeket a megjegyzéseket. Azonban most már kijavítom egyből vagy kettőből a szüleimet. Mivel vág az eszem, mint az éles borotva.

Ma már azt mindkét szülőm tudja: ha rám bíznak valamit, azt biztos, hogy nem felejtem el, elintézek mindent, amire megkérnek. Csupán egyszer kell mondaniuk valamit, és még fel sem kell minden esetben írnom, hacsak nem bevásárló listáról van szó.

Már kicsi gyerekként szerettem tanulni. Hiába voltak a tiltások, ez a szeretet megmaradt mind a mai napig – valamiben most is képzem magam.

Van, hogy egyszerre több tanfolyamot is végzek. Egyiket a magam kedvére, ami egyben építő is, illetve egy másikat, ami viszont új utakat mutat meg a szakmámban, ami – bár ez is a kedvemre való, és építő, de – van, hogy nehezebb és időigényesebb.

Az igényem erre máig megmaradt, pedig lehettem volna én is olyan, aki csatangolva tölti el a napjait a barátnőkkel, elfelejti megírni a házit, és tanul abból, amit az órákon hallott.

Én más ember vagyok. Emiatt tűnhetek introvertáltnak is, holott nagyon szeretem az embereket, jó segítőnek tartom magam, aki odafigyel a másikra, érti és hallja azt, amit a másik neki mond.

  • Úgy érzem, elvesztegettem az iskolás éveimet. Tanultam én is, állandóan otthon voltam a könyveimmel, alig jártam el, szociális hálózatom (kapcsolatrendszerem) a mai napig lyukacsos. Húgom meg bulizott, pasizott. Jelenleg boldog házasságban él, a harmadik gyereküket várják. Akkor nem tanult annyit, de mára megtalálta a hivatását. Én meg elváltan, karrier nélkül vergődök és úgy érzem, a diplomám és az eddigi tanulmányaim alapján már előrébb kéne tartanom.

    • Kedves Ági, én azt hiszem, hogy egy kis célállítással és pozitív hozzáállással, illetve a komfortzónád elhagyásával sokat javíthatnál ezen a helyzeten. Ha minden esetben csak egy kicsit emelsz azon a láthatatlan lécen, talán sikeresem megugrod. A “kéne” nem elég, hanem tenned is kell az álmokért, hogy azok ne csupán ezen az álomszinten maradjanak.
      Kívánok hozzá kitartást az úton. Csak elindulni nehéz, utána már menni fog.

  • {"email":"Érvénytelen email cím","url":"Érvénytelen weboldal URL","required":"Egy kötelező mező üres"}
    >