Miért vagyok dühös, ha egyszer én mondtam igent?
Amikor a segítőkészségből elvárás, az alkalmazkodásból pedig csendes neheztelés lesz.
– Persze, számíthatsz rám!
Milyen jóleső mondat. Annak is, aki hallja, és sokszor annak is, aki azt kimondja.
Jó érzés megbízhatónak lenni, segíteni, fontosnak érezni magunkat. Különösen akkor, ha a másik hálás érte, és még meg is jegyzi, hogy nem tudja, mihez kezdene nélkülünk.
Aztán telik az idő.
A kérések szaporodnak. A szívességek egyre természetesebbé válnak. Mi pedig egy napon azon kapjuk magunkat, hogy már a telefon csörgésétől is összeszorul a gyomrunk.
Na, vajon most mit kell megoldanom?
És amikor a másik ismét kér valamit, olyan indulat támad bennünk, amelyen talán mi magunk is meglepődünk.
Hiszen ő csak kért.
Mi pedig eddig szinte mindig igent mondtunk.
Akkor mégis honnan jön ez a rengeteg harag?
A „rám mindig lehet számítani” csapdája
Vannak szerepek, amelyeket szívesen viselünk.
Jó érzés megbízhatónak, segítőkésznek, gondoskodónak lenni. Örülünk, ha számítanak ránk, ha fontosak vagyunk, ha értékelik, amit teszünk.
Idővel azonban előfordulhat, hogy ezek a szerepek olyan szorosan hozzánk nőnek, hogy már nehéz kilépni belőlük.
- A családban te vagy az, aki mindent megszervez.
- A munkahelyeden te vagy az, aki mindig megoldja.
- A baráti társaságban te vagy az, aki mindenkit meghallgat.
És egyszer csak azt veszed észre, hogy mások már nem is kérdezik meg, belefér-e neked. Természetesnek veszik, hogy számíthatnak rád.
Persze ennek kialakulásában nemcsak a többiek vesznek részt.
Lehet, hogy te magad is sokszor jelezted: nyugodtan fordulhatnak hozzád. Lehet, hogy büszke voltál arra, milyen sok mindent elbírsz. Talán még kellemetlenül is érezted magad, amikor valaki más akart segíteni neked.
Így a kapcsolatban lassan kialakulhat egy kimondatlan megállapodás.
Ők kérnek. Te teljesítesz.
Amikor pedig először szeretnél valamin változtatni, mindenki meglepődhet. Még te is.
Mert ilyenkor nemcsak egyetlen kérésre kellene másképp válaszolnod, hanem egy régóta működő kapcsolati szerep is megmozdulna.
És az már jóval többnek érződhet egy egyszerű nemnél.
Miért vagyok dühös, ha egyszer én mondtam igent?
Ez az egyik legérdekesebb belső ellentmondásunk.
Valaki kér tőlünk valamit. Mi igent mondunk. Aztán haragszunk rá, amiért elvárja, hogy teljesítsük.
Pedig ő talán csak annyit tud, hogy megkért valamire, és beleegyeztünk.
Mi viszont közben egészen más történetet élünk át.
Úgy érezhetjük, kihasználnak, nem vesznek figyelembe, mindig nekünk kell alkalmazkodnunk.
Ezek az érzések fontos jelzések lehetnek, de önmagukban még nem mondják meg, pontosan mi történt.
Lehet, hogy a másik valóban rendszeresen figyelmen kívül hagyja a határainkat. Az is lehet, hogy soha nem találkozott világosan kimondott határral, mert mi rendre igent mondtunk.
És az is előfordulhat, hogy mindkettő igaz valamennyire.
A kimondott igen és a belül megélt nem közötti távolság gyakran feszültséget termel.
Minél nagyobb ez a távolság, annál nehezebb lehet jó érzéssel teljesíteni azt, amit vállaltunk.
Ilyenkor a harag nem feltétlenül csak a másikról szól. Lehet benne csalódottság önmagunkkal szemben, tehetetlenség, kimerültség vagy annak fájdalma is, hogy megint nem képviseltük azt, ami nekünk fontos.
Ettől még nem kell automatikusan magunkat hibáztatnunk.
A kérdés inkább az, hogy mit árul el ez az ismétlődő helyzet a kapcsolatainkról és a saját működésünkről.
Nem minden igen mögött félelem áll
Az önismeretben könnyű beleesni egy másik csapdába is: amikor már minden viselkedésünk mögött valamilyen rejtett sérülést vagy régi mintát keresünk.
Pedig néha azért mondunk igent, mert egyszerűen szeretnénk segíteni.
Máskor azért, mert egy kapcsolatban fontosnak tartjuk a kölcsönösséget. Előfordulhat, hogy tudatosan vállalunk valami kellemetlenséget egy számunkra fontos cél érdekében.
Az is lehet, hogy egy adott helyzetben az igennek és a nemnek egyaránt ára van, és mi az előbbit választjuk.
Egy kisgyermekes szülő például nem mindig azért mond igent egy újabb kérésre, mert képtelen határt húzni. Lehet, hogy az adott pillanatban valóban ő az egyetlen, aki meg tudja oldani a helyzetet.
Egy munkahelyen sem minden vállalás mögött megfelelési vágy húzódik meg. Néha valós függőségek, anyagi szempontok vagy szakmai kötelezettségek befolyásolják a döntéseinket.
Nem minden alkalmazkodás önfeladás, és nem minden nemet mondás önérvényesítés.
A különbséget sokszor nem maga a kimondott szó jelenti, hanem az, hogy milyen belső és külső körülmények között született meg.
Ezért sem érdemes az automatikus igeneket egyetlen magyarázattal elintézni.
A „biztosan meg akarsz felelni” néha ugyanúgy leegyszerűsítés, mint a „csak tanulj meg nemet mondani”.
Az ember ennél jóval összetettebb. Szerencsére, már ha van ilyen.
Bár néha kétségtelenül egyszerűbb lenne, ha a homlokunkon megjelenne egy kis kijelző:
„Figyelem! Jelenleg a konfliktuskerülő üzemmód működik. A válasz nem feltétlenül tükrözi a felhasználó tényleges szándékát.”
Legalább tudnánk, mi történik. 
És mi van, ha már nem is tudom, mit szeretnék?
Van az automatikus alkalmazkodásnak egy kevésbé látványos következménye.
Ha valaki hosszú időn keresztül elsősorban mások igényeire figyel, idővel nehezebbé válhat számára a saját vágyainak felismerése is.
Nem feltétlenül azért, mert nincsenek.
Egyszerűen megszokhatta, hogy nem azok alapján tájékozódik.
- Ha megkérdezik, mit szeretne enni, először arra gondol, mit ennének szívesen a többiek.
- Ha programot szerveznek, azt mérlegeli, melyik időpont jó mindenkinek.
- Ha dönteni kell, automatikusan a legkevesebb feszültséggel járó lehetőséget keresi.
És amikor valaki végre azt mondja neki, hogy most tényleg csak ő válasszon, zavarba jön.
„Nekem tényleg mindegy.”
Lehet, hogy abban a pillanatban valóban így is érzi.
De az is lehet, hogy olyan régóta nem az alapján dönt, amit ő szeretne, hogy már nehéz hozzáférnie a saját szempontjaihoz.
Ez különösen fontos különbség.
Mert ha valaki nem tudja, mit szeretne, akkor a nemet mondás nehézsége nem feltétlenül a bátorságnál kezdődik.
Lehet, hogy sokkal korábban: annál a kérdésnél, hogy egyáltalán helye van-e az ő igényeinek a döntésben.
A nem nem feltétlenül a másik ember elutasítása
Sok automatikus igen mögött meghúzódhat egy összekeveredés.
Mintha a kérés visszautasítása egyenlő lenne a kérő ember elutasításával.
- Ha nem vállalom el a feladatot, cserbenhagyom őt.
- Ha nem megyek el a találkozóra, nem fontos nekem.
- Ha nem értek egyet vele, megbántom.
Pedig egy kapcsolatban egyszerre lehet jelen a szeretet és az eltérő igény. A közelség és a különállóság. A figyelem a másikra és a figyelem önmagunkra.
Az, hogy valakit fontosnak tartunk, nem jelenti automatikusan, hogy minden kérését teljesítenünk kell.
És az sem biztos, hogy egy kapcsolat attól lesz biztonságos, ha soha nincs benne nézeteltérés.
Sőt, érdemes lehet elgondolkodni azon, milyen kapcsolat az, amelyben csak addig érezzük magunkat elfogadhatónak, amíg alkalmazkodunk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden kapcsolat ugyanúgy reagál a határokra. Vannak helyzetek, ahol egy nem valóban komoly következményekkel járhat, és ezt nem lehet pusztán belső elhatározással megváltoztatni.
Az önismeret egyik fontos része lehet éppen annak megkülönböztetése, hogy mit hozunk mi magunk egy helyzetbe, és mi az, ami ténylegesen a kapcsolat működéséből következik.
Talán nem is a nemet kell először megértenünk
Amikor valaki sokadszor mond igent önmaga ellenében, könnyen arra jut, hogy határozottabbnak kellene lennie.
És lehet, hogy valóban szeretne határozottabban képviselni bizonyos igényeket.
- De mi van akkor, ha a nehézség nem pusztán a megfelelő mondat hiánya?
- Mi van, ha az igen mögött egy régi szabály működik, amely szerint a jó ember nem okoz csalódást?
- Vagy egy kapcsolati tapasztalat, amelyben az ellenkezésnek ára volt?
- Esetleg egy szerep, amelyhez annyira hozzászoktunk, hogy már azt sem tudjuk, kik lennénk nélküle?
- És mi van akkor, ha egyes helyzetekben valóban szabadon választunk, máskor viszont szinte észrevétlenül kapcsol be az automata?
A kimondott igen önmagában nem árulja el mindezt.
Ahhoz a mögötte húzódó történetre is kíváncsinak kell lennünk.
Mert nem az a kérdés, hogyan válhatnánk olyan emberré, aki mostantól mindenre nemet mond.
Sokkal inkább az, hogyan maradhatunk jelen a saját döntéseinkben akkor is, amikor valaki másnak fontos, hogy igent mondjunk.
És talán itt kezdődik az egyik legérdekesebb önismereti felismerés: amikor rájövünk, hogy az igenjeink nem mind egyformák.
- Van közöttük örömteli, tudatos, szeretetteljes.
- Van fáradt, megszokott, félénk, kötelességtudó.
- És van olyan is, amelyet már kimondtunk, mielőtt egyáltalán megkérdeztük volna magunktól, szeretnénk-e.
A következő alkalommal talán nem is az lesz a legfontosabb, hogy sikerül-e nemet mondanunk.
Hanem az, hogy észrevesszük-e: ezúttal valóban mi mondtunk igent.
Ha szeretnél továbbmenni a felismeréseknél…
Az automatikus igenek mögötti működések megértése fontos, de a felismerés és a hétköznapi változás között gyakran van még néhány lépés.
Erre készítettem az Önismereti Mozaikok 01. – Miért mondtam már megint igent? című, 17 oldalas, négy hétre szóló játékos önismereti munkafüzetet.
A Mozaik abban támogat, hogy a saját helyzeteidben is észrevedd azokat a pillanatokat, amikor megszokásból válaszolsz, és új lehetőségeket fedezz fel.
Megnézem az Önismereti Mozaikok első részét
Ha pedig a saját kapcsolati helyzeteid összetettebbek, és személyes támogatást szeretnél, egy ingyenes, 15 perces felmérő beszélgetésen megnézhetjük, hogyan tudnék segíteni neked.
Molnár Zsuzsa – rendszer- és integratív szemléletű coach