Ha esetleg olvastad a múlt szombati írásomat, akkor már egy kicsit képben vagy, hogy mennyire kellemetlen és türelmetlen napoknak néztem és nézek elébe ma is.
Ha nem olvastad, akkor ide kattintva megteheted.

A sürgősségi osztályon eltöltött időm végső mozzanata egy - a jobb lábamra felkerülő - térdig érő fekvőgipsz lett. Ezzel a korántsem könnyűnek mondható teherrel indultam hát kicsit kétségbeesetten a férjem segítségével haza.

A nap további része meg is pecsételődött számomra: fekvés, pihenés minden mennyiségben.

Nos, ez az, ami nekem nem megy. Én egy állandóan mozgásban, nyüzsgésben lévő valaki vagyok. A tétlenség nekem valahogyan nem kenyerem, és ha fájdalom is gyötör, akkor még az olvasás sem igazán megy.

A fekvőgipsz viszont nagyon nehéznek bizonyult minden tekintetben a számomra. Ha fel kellett kelnem valami miatt, hát csak csetlettem-botlottam. A két mankó és a közel tíz kilogrammot nyomó csizmám nem adott semmilyen megkönnyebbülést. Ráadásul még elég szellős létére a lábam is fázott benne.

Menni csakis ugrándozva tudtam, és mindenbe, ami az utamba került, vagy elcsúsztam, vagy a küszöbökben botladoztam, esetleg valamiképpen átugrottam.

A mankóimat, ha letettem, biztosan valakinek az útjában voltak, ezáltal aztán türelmetlenül rám ripakodtak, menjek odébb, vigyem arrébb…
Mondanom sem kell, hogyan szökött fel bennem ilyenkor a pumpa. Ha pedig felszökött, türelmetlen lettem még jobban.

Gyülekeztek hát gyorsan a viharfelhők a gondolataimban, és a kétségbeeséstől meg a tehetetlenségtől már csak negatívan gondolkodtam.

Hát türelmetlen voltam újra, ez már nem volt kérdés a számomra, hiszen még arra is képtelen voltam, hogy ennivalót készítsek magamnak, ha éppen éhes voltam. A mások éhségéről meg pláne nem gondoskodtam.

Így lettem Hakapeszi maki a családban, aki, ha kap, eszi. Aki éppen rámért vagy otthon volt, tálcán enni hozott: ettem hát, ha kaptam, ha pedig nem volt senki a láthatáron, akkor anélkül maradtam. Eszegettem az itthon fellelhető müzliszeleteket, ezek elfértek a zsebemben, nem kellett hozzá a nem létező harmadik kezem. 

A nehéz csizma viszont sehogy sem hagyott nyugodni. Nem tört el a lábam, az ínszalag szakadását nem vizsgálták. Úgy gondoltam, talán nem történt olyan nagy probléma.

Gondolataim a gipsz körül forogtak: „Igazából ez csak egy rándulás lehet, ami piszokul fájdalmas… Jó, de akkor minek nekem ez a gipszcsizma? Biztosan van rá másfajta megoldás… Ha nem törött, akkor minek nekem fekvőgipsz meg mankó? Hát én ezekkel semmire sem megyek… Mit tehetek ellenük?”

Egyet tudtam, ezektől meg kell szabadulnom, egyszer s mindenkorra…. valahogyan… pont.

Így munkálkodott bennem a tehetetlenségből fakadó elégedetlenség és a türelmetlenség.

Magammal voltam rendkívül türelmetlen. Ez történt a balesetem utáni második napon.

A gondolataimat pedig tettek követték: rátapadtam az internetre, olvastam, kerestem, kutattam, és találtam. Bokarögzítőt merevítővel (aranyárban), gumifáslit, harisnyát, zoknit, kineziológiai szalagot. Teljes volt a repertoár.

A keresésemet újabb tettek követték: a fiam mindent beszerzett az orvosi műszerboltokban még aznap délután.

Mindenem megvolt, amire szükségem volt, már csak keresnem kellett valakit, aki segít megszabadítani a súlyomtól. Egy kedves ismerősöm, aki rehabilitációs szakember, másnap kora reggel segített ebben a nem is olyan egyszerű műveletben. Egymást segítve megszabadultunk a csizmámtól, levágtuk és lefeszegettük egy kegyetlen fájdalom kíséretében a lábamról.

Szalaggal megtámogatta, majd rátettük a rögzítőt, s immár zokniban voltam, és ez egy olyan kellemes érzés volt, hogy a türelmetlenségemtől azonnal meg is szabadultam.

Ha most visszagondolok erre a nem is olyan távoli eseményre, rá kell jönnöm, hogy ez a fajta türelmetlenség úgy eluralkodott rajtam, hogy egyszerűen nem bírtam magammal, és mindenre ezzel a tettemmel fellázadtam: a Csizmáskandúr és a Hakapeszi maki életstílusa.

Hogy megkönnyebbültem, az biztos: eldobtam hát magamtól mankót, béklyót, csizmát, mindent, feláldozva őket türelmetlenségem hatalmas oltárán.

Mégsem bánom a tettemet. Inkább azt mondanám, hogy jól tettem. Újra tudtam – ha nem is rendesen, de bicegve – menni, és nem voltam útjában senkinek a környezetemben, nem botlottak meg a leesett – ám közel sem – játékszereimben.

Hatalmas lendülettel vetettem hát bele magam mindenféle munkámba. Vannak még olyan feladatok, amelyek kifognak rajtam, mások pedig sokkal lassabban mennek, mint általában.

A türelmetlenségem így hát alábbhagyott egy időre. Igen, egy kis időre, ezért ennek a történetnek még koránt sincsen itt vége.

A türelmetlenségem akkor és ott alábbhagyott a baleset utáni harmadik napon.

Hogy megszűnt-e? Nem, áá, dehogy.

Ha kíváncsi vagy a továbbiakra, kövesd a bejegyzéseim, hamarosan itt folytatom.

Hakapeszi maki, a Csizmáskandúr voltam.