Gyerekként inkább visszahúzódó, hallgatag, csöndes gyerek voltam. Mondhatnám azt is, hogy az igazi „jó gyerek” fajtából.

Ha ezekre az időszakokra visszagondolok, leginkább egyedül játszottam, nem kerestem túlságosan mások társaságát.

Az óvodából túl sok emlékem nem nagyon maradt meg, csak pár apróság talán.
Egy ilyen eset volt, amikor képet csináltak rólunk, gyerekekről, talán anyák napjára. Ilyen események előtt minden esetben jelezték a szüleinknek, hogy szép ruhát adjanak ránk. Ez az alkalom viszont nagyon megragadt a fejemben.

Minden kislánynak copfja volt vagy össze volt fonva a haja. Csak az enyém nem. Azon a bizonyos napon mindegyiknek gyönyörű masni volt a szépen befont hajában, copfjában. Csak az enyémben nem volt ilyen.

A nővéremnek, mióta az emlékezetemet csak tudom, mindig hosszú haja volt, mint ahogyan a mai napig is van. Nekem azt mondták a szüleim, hogy le kell vágni rövidre, hogy erős legyen. Így is lett: nekem tüsi frizurám volt, alig 2-3 centis.

Aznap elsírtam magam az óvónéninek: „Nekem miért nem lehet masnit tenni a hajamba? Mert én nem kislány vagyok?”
A kérdés egyébként, ha most, a mai eszemmel belegondolok, teljesen jogos lehetett tőlem akkor. Otthon a szüleim, ha megszólítottak, általában nem a nevemen hívtak, hanem azt mondták, hogy „kisfiam”. Volt ugyan olyan is, amikor Zsuzsikának, ha éppen nem keverték össze a nővérem nevével, és nem éppen Ildikónak.

Aztán valahogyan megnyugtattak, mert a kép elkészült rólam, és masni is lett a fejem búbjára tapasztva, csak azt nem tudom, hogyan. Talán hajcsattal, mert bekötni lehetetlen feladat lett volna.

A gyerekek között többnyire elvegyültem, csupán két gyerek volt, akikkel leginkább tartottam akkor még valamilyen kapcsolatot: Enikő és Attila, akik a közelben laktak. Együtt is mentünk az oviba, aztán haza. Azt hiszem, hogy ezek a barátságok éppen emiatt alakultak ki, mivel a szüleink egymásra bíztak minket. Szépen, egymás kezét fogva sétáltunk mindkét irányba, csak a megengedett útvonalon haladva.

Sokszor elmesélték később a születésem történetét is a szüleim. A nővérem az első terhessége volt az édesanyámnak, én nem tudom hányadik. Ha jól tudom a negyedik, viszont csak ketten vagyunk testvérek. Kettő viszont meg sem született.
Én valahogyan „besikerültem”, aztán a döntés megszületett, és én is ezzel a bizonyos verdikttel: Jöhetek.

Nem lánynak vártak. Az már volt a családban.

Mivel a központtól jó távol laktunk akkoriban egy nagyvárosban, mire kiért a mentő, anya már vajúdott rendesen. Apám volt mellette, mikor a mentős megérkezett, aki első szülésénél asszisztált velem.

Idő már nem volt arra, hogy kórházba kerüljön anyám, mivel az időjárás ennek nem igazán kedvezett, november volt, és sártenger mindenütt. Mentősünk határozata az volt, hogy otthoni szülés lesz.

A család felnőtt tagjai a külső szobában gyűltek össze, mindkét nagyapám, apám, s nagyanyáim.

Anya szerint hamar világra jöttem, dühös, felháborodott ordítással, ami nem pont egy lánygyerek hangjához hasonlított. Mély hangon sírtam fel. Állítólag nagyon nagy baba voltam, és a kínlódás miatt ráadásul még csúnya is.

Hangomat meghallva a család népe örömujjongásban tört ki, ölelkeztek, kurjongattak, emellett fennhangon üdvözölték a család várva várt új tagját: „Végre, megérkezett a FIÚ!!!”.

Nos, amint azt az elbeszélésekből tudom, nem sokáig tartott örömük, mert nem Gergő jött a világra.
A „bába”-ként funkcionáló mentős, miután rendbe tett, kiment és elmondta:

„Kedves apuka, családtagok: kislány született a családba!”

Örömük tehát nem tartott sokáig, nemsokára anyai nagyapám káromkodva felcsattant. Idézni ezt nem fogom most, csak a lényeget, amiben Isten is benne volt: „[…] már megint lány!!!???”.

Végül kis idő múlva apám kelt a védelmemre, amint tudom, valami ilyesmit mondhatott: „Nem baj az, már csak ne szidja, ha lány is, az is az enyém.”

Nos, igen: ezek nagyon kemény gátló parancsok, amit kaptam akkor, már mondhatnám az első lélegzetvételemkor: a neve „Ne létezz!” és „Ne légy önmagad!”.

Ne légy önmagad! Ezt adhatták tovább nonverbálisan is a szüleim. Később aztán szavakban is.

Ugye emlékszel még? → Kisfiam megszólítás, rövid haj, etc.
Később azán jöttek egyebek is ezekhez.

„Túl cingár vagy, akár egy fiú… Neked a nadrág jobban áll, össze sem érnek a lábaid, olyan görbe, hogy kiolvasni belőle az Ó betűt.”

Erzsébet napon születtem, s mivel lánynév nem volt a tarsolyban: lettem hát Erzsébet napon Erzsébet.
Aztán úgy döntöttek, ennyire nem szúrnak ki velem, hogy egy napon legyen a születés- és névnapom, így lettem hát Zsuzsanna Erzsébet.

A kiszúrás azonban valamilyen formában mégiscsak sikerült, hiszen ha egy hivatalos nyomtatványon le kell írnom a teljes nevemet, jól ki kell tennem magamért, hogy az a kijelölt helyre beférjen, s még olvasható is legyen. No és a gyerekemnek is, szerintem, gondja akad ezzel.

A többi már történelem.
Ha van valaki, aki szereti a gyerekét, az én szüleim azok.
Ha van valaki, aki szereti a szüleit, hát én az vagyok.

Nem lettem fiú, viszont átírtam két jó nagy, kemény parancsot.

Igazi, vérbeli NŐ vagyok.

Ez viszont csak az első két parancsom volt a sok közül…